Decsi Ernő írásai

BEVEZETŐ ÉS FIGYELMEZTETŐ ÍRÁSOK

1. A kérdés felvetése

„Az ész azért adatott az embernek, hogy ésszerűen éljen, nem pedig csak azért, hogy lássa, hogy ésszerűtlenül él.”
Herzen

      A csillagászok már azon vitatkoztak, hogy a meglévő modellek melyike írja le a Napban lezajló folyamatokat a legmegbízhatóbban, mikor az Egyesült Államokban sikerült megmérni a napneutrínók számát. A meglepetés teljes volt. Kiderült ugyanis, hogy a modellek mindegyike legalább tízszer nagyobb sugárzást jósolt. A neutrinó, ez a nyugalmi tömeg nélküli parányi „valami” volt az, ami a Nap működésére kidolgozott valamennyi elméletet romba döntötte, azok revízióját, újragondolását és újra felépítését tette szükségessé.
      Ilyen és ehhez hasonló tudománytörténeti tények jártak az eszemben, amikor egy tudományosnak szánt munkában azt olvastam, hogy a marxista társadalomtudomány eljutott a szubjektív értelemben vett abszolút igazságokig, és hogy „csak az lehet a történelmi materializmussal szemben szkeptikus, aki a tapasztalatok befejezetlensége miatt abban is kételkedik, hogy az éjjelt holnap is nappal fogja követni”(1).
      Lehetséges volna ez? A társadalomtudomány, melynek egzakté tétele tulajdonképpen még meg sem kezdődött és melynek művelői voltak leginkább kitéve a politika zavaró hatásának, az érdekek folytonos ingadozásának, éppen a társadalomtudomány lett volna képes bejárni a megismerés leghosszabb útját? Elképzelhető-e ugyanakkor, hogy egy természettudós kijelenti, hogy ennek és ennek a természeti folyamatnak e modellje, elmélete annyira tökéletes és bizonyos, mint amennyire bizonyos az, hogy a nap holnap is felkel? Pedig a társadalom, a benne végbemenő folyamatok vannak annyira bonyolultak - feltéve, ha az ennyire „távoli bonyolultságok” egyáltalán összehasonlíthatók -, mint a Nap működése. A modern fizika legkiválóbb elméi által, csak pár éve kidolgozott kozmológiai modellekről is azt olvastam, hogy „kivétel nélkül korlátozott érvényűek” és „életbiztosítást” semmiképpen sem érdemes kötni rájuk (2). A társadalomtudományi modellekre ugyanakkor nemcsak a legtöbb egyén, hanem az egész civilizáció is kénytelen e biztosítást megkötni.
      Szellemi kiruccanásomnak az oka éppen abban rejlik, hogy „neutrínódetektorom” egyre több olyan jellegű sugárzást észlel, melyek - legalább is - ellentmondani látszanak a megfellebbezhetetlen igazságoknak, és a detektor gazdáját arra késztetik, hogy alaposabban körülnézzen az abszolút igazságok szent birodalmában. Sűrűsödnek az olyan jelzések, melyek figyelmeztetnek: ha legfontosabb dolgainkat nem sikerül még időben helyrerakni, akkor később már semmit sem rakhatunk a helyére. Az éjjelt, ha nappal is fogja követni, mi ezt az új napot már nem fogjuk megélni. Abszolút igazságok védelme fogja fajunkat elpusztítani. Írásom igazságkeresés. A legfőbb szemponti melyet szeretnék betartani, hogy „semmi olyasmiben ne higgyek túl szilárdan, amiről csak példa és szokás által akartak meggyőzni”(3). Legyen az a legképtelenebbnek látszó feltevés, megpróbálom előítélettől mentesen elemezni, a felfogott jelzéseket megérteni és megértetni.
      Tudom, hogy „emberi emóciók nélkül ... nem volt, nincs, és nem is lehet igazságkeresés”(4) tudom, hogy ezek az emóciók, ha látszatra sikerülne is megszabadulnom tőlük, a valóságban annál alattomosabban térnének vissza, és telepednének rá írásom egészére. Tartozom ezért annyival az igazságnak, hogy bevalljam: a kutatásra ösztönző emóciók legerősebbike a harag, mellyel neutrínódetektorom, ez a talán túlérzékeny 12 milliárd agysejt reagál az öt körülvevő fantomvilágra, ahol a logika és nyilvánvaló igazságok nem mindig érv és gondolatközlési forma.

**
1./ Molnár Erik: Dialektikus materializmus és társadalomtudomány - Kossúth K. 1962., 383. oldal
2./ Soós Gyula: Kozmológia és matematika, In: Filozófia és szaktudományok - Kossúth K. 1981., 214. oldal
3./ Descartes: Válogatott filozófiai művek, Akadémiai K. 1961., 210. oldal 4./ Marx: A demokrítoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége, Bp. 1969., 143. oldal

2. Egy recept

„Jaj annak az országnak, amelynek hősökre van szüksége.”
Galilei

      Végy két darab, egyenként a kritikus tömeg alatt lévő 235-őa uránium, vagy 293-as plutónium izotópot. egymástól elszigetelve, helyezd ezeket egy fémdobozba, rakjál hozzá egy kevés hagyományos robbanóanyagot, pl. trinitro-toluolt, és egy, a Hirosimára ledobotthoz hasonló atombombát kapsz eredményül. Az ütésre bekövetkező robbanás a két izotópdarabot egymáshoz löki, és mivel azok együttes tömege így a kritikus tömeget meghaladja, bekövetkezik a láncreakciónak nevezett magfizikai folyamat. Pillanatok alatt hatalmas energia szabadul fel, vakító fény, mindent felperzselő hő, romboló lökéshullán, hirtelen vagy lassú halált okozó, alfa, béta, gamma és neutronsugárzás formájában. Kitűnően alkalmas tíz, és százezrek azonnali elpusztítására, megfelelő mennyiségben mindennemű élet kiirtására.
      Ha az eredménnyel nem vagy elégedett, fémdobozodat egy hidrogénizotópokból és lítium-deriteidböl álló keverékkel is kibélelheted, amiben a több millió fokos hőmérséklet hatására magfúzió indul be. Az előző, un. egyfázisú bombád hatását ezáltal meg-250-szerezheted. Ezzel munkád is hatékonyabbá válik, mivel 250 bomba helyett így csak egyet kell ledobnod.
      Lehet, hogy Te az elégedetlenek közül való vagy. Bombádat ekkor vedd még körül egy fémuránt tartalmazó réteggel, amely az előzőek felrobbanásakor keletkező nagyon intenzív neutronsugárzás hatására fog begyulladni. Az eredmény a háromfázisú atomtöltet, amely 4 000 Hirosimára ledobott atombombával egyenértékű. Atomtölteteid számára építs pontos és gyors hordozóeszközöket, és rejtsd azokat a föld alá. Építs akár 20 ezer kilométer hatótávolságú, lehetőleg több atomtöltettel felszerelt interkontinentális ballisztikus rakétákat. Építs több ezer föld alatti rakéta kilövőállomást. Rakétáidat irányítsd az ellenség hasonló állomásaira, gyáraira, raktáraira, városaira. Azzal ne törődj, hogy az emberek százezreit gyilkolhatod meg - hiszen csak az ellenséget pusztítod el. Hogy még az ártatlan csecsemök is elpusztulnak? Ugyant Ezzel se törődj, hiszen ők képezik az ellenség ember utánpótlását, végső soron tehát csak potenciális ellenségedet pusztítod el.
      A legfontosabb az, hogy anyagi eszközökkel sohase takarékoskodj. Hogy egy modern tank 3 millió dollárba is belekerülhet? Nem számit. Takarékoskodásnak akkor sem lehet helye. Ne feledd ugyanis, hogy az ellenség is utol akar érni - sőt ha engeded -, még el is hagy. Hogy honnan keríts elő annyi rengeteg sok pénzt? Nevetségesen egyszerre: adófizető polgáraid zsebéből. Faragj le a nem katonai költségvetési tételekből, és meglátod, hogy legyen a gazdasági helyzet bármennyire is rossz, pénzed mindig lesz. Tedd mindezt óvatosan. kiadásaid terhét úgy varrd polgáraid nyakába, hogy azok vagy ne vegyék azt észre, vagy ha észre is veszik, tenni ne tudjanak ellene semmit. Ha az ellenség is hasonlóan cselekszik, próbálj túljárni az eszén. rakétáid egy részét telepítsd tengeralattjárókra, hajókra, repülőgépekre és rakétákra. Hatalmas hadseregeket állíts fel, alkoss ugyanakkor szigorú tőrvényeket is, melyekkel polgáraidat a hadseregbe kényszerítheted. Emberek millióit tanítod meg fegyvereid kezelésére, az értelmesebbekre bízd rá a haditechnika továbbfejlesztését. Légy az ellenségnél mindig erősebb.
      Hogy mindez sikerüljön, embereidet pszichológiailag is dolgozd meg. Nemcsak atomtudornak és szervezőnek kell lenned, hanem jó pszichológusnak, sőt óvónőnek is. A siker akkor a legbiztosabb, ha polgáraid átgyúrását már az óvodában elkezded. Gyártsál háborús játékokat, és tanítsd meg gyilkolni az ellenséget. Légy újságíró, tévébemondó és honvédelmi előadó. Eszmédet ott terjeszd, ahol csak tudod - az eszmét, amely a fajelmélettől eltérően nem egy felsőbbrendű faj, hanem egy felsőbbrendű társadalmi forma uralmát akarja megvalósítani.
      Mivel az ellenség sohasem alszik, olyan feltételeket, olyan belső viszonyokat kell teremtened, melyek megakadályozzék, hogy a soraid közt megbúvó potenciális ellenségből valódi ellenség váljék. Szigeteld el őket egymástól és a külvilágtól, nehogy összegyűljön a „kritikus tőrreg”. Hogy ellenségeid számát éppen az ilyen korlátozások fogják gyarapítani? Ez sem számít. Az igazságszolgáltatás eszköze ugyanis még mindig a kezedben lesz. Akik nem hajlandók szolgálni, azokat nyilvánítsd bűnözőnek, zárd a tolvajok és gyilkosok közé - e tolvajok közé, akik az emberiség holnapja helyett csak pénzt lopnak, a gyilkosok közé, akik tömegek legyilkolása helyett csak egy-két embert ölnek meg. Ha pedig mindezek ellenére még mindig akadnak olyanok, akikre semmiképpen nem tudsz hatni, akkor - és ezt nyugodt lelkiismerettel megteheted - zárd őket elmegyógyintézetbe, mert aki ennyire független és önfejű, az biztosan nem normális. Az ilyen embernél ugyanis a „függetlenség” nevű tulajdonság mennyiségi túlhalmozódása minőségi ugrást eredményezett: a független ember bolond emberbe „csapott át”.

3. A világ és én 

 „Lassanként ugyanis az az érzés vett erőt rajtam, hogy én vagyok a mit sem érő, használhatatlan. Hogy van valami, amit ezek mind tudnak, csak én varok képtelen megtanulni, mert hiányzik belőlem valami képesség. ... Bensőmben ugyan éreztem a dacot a hülyeségekkel szemben, de mindinkább azt hittem, hogy ez voltaképpen saját képtelenségeim palástolása ... tapasztalnom kellett, hogy minél közhasznúbb igazságot mondtam, annál hevesebb támadásokban volt részem ... a szavaimra a válasz mindig agyrémek és nem létező rögeszmék unos-untig való cséplése volt.”
 Szathmári /Kazohinia/

      Nem tudom eleve elutasítani, vagy nem meghallani a próféták figyelmeztetéseit, miszerint az utolsó napokban, a legáltalánosabb hadi készülődések közepette fognak legtöbbet beszélni a békéről: „Jöjjetek ... és kovácsolják, kardjaikat kapákká és dárdáikat sarlókká. Mert nem emel többé egyik nép fegyvert a másik ellen, és nem tanulnak többé hadakozást.”(Ézsaiás 2:4) A valódi helyzetet - figyelmeztet a jövendölés -, ennek éppen az ellenkezője fogja jellemezni:„Hirdessétek ezt a nemzeteknek, Szenteljetek háborút! Indítsátok fel a hősöket. ... A gyenge is ezt kiáltsa: Hős vagyok!”(Joel 3:9,10)
      Félek. Félek e földben elásott több ezer atombombától, a pártos békekonferenciáktól, a háborútól, az emberi örültség minden megnyilvánulásától, a képmutatás és kötelező hazugságok világától. Minden jó szándék, nemes indíttatású cselekvés bár rövidtávon is a maga ellenkezűjébe csap át, és félek, mert egyre erősebb bizonyossággal tudom, hogy az út, melyen haladunk a semmibe vezet. Szférák zenéje helyett szirének éneke visszhangzik fülemben; az emberi butaság kelt önálló életre, melynek tehetetlenségi ereje egy világkatasztrófa felé sodor mindannyiunkat.
      „Mindegyik bombához van egy gomb, amit csak meg kell nyomni, és máris vége az emberiségnek. És mindegyik ilyen gombhoz van egy vagy két vagy három vagy négy ujj, aminek ezt meg kell nyomni. és én nem tudom, hogy kié ez s négy ujj. Ha most statisztikailag számítom, akkor azt mondhatom, hogy csak idő kérdése, hogy mikor kerül össze az a gomb és az az ujj. A természettudománynak az a tapasztalata, hogy ami megtörténhet, annak meg is kell történnie.”(5)
      És miért, mi végett teszünk kockára mindent? Igaznak képzelt eszmék, elvek, fejünkben és térképen létező országhatárok érdekébent „eszek a boldogtalanok századok óta nem tesznek egyebet, mint a maguk álmodta lidércnyomással viaskodva ébrednek az egyik álomból a másikba, egyik szenvedésből a másik szenvedésbe, amely csak külszínben különbözik az előzőtől, de az álon bilincseit sohasem tudják magukról lerázni. ... maguk sem tudják azoknak a szavaknak az értelmét, amiket a levegőbe alkottak, miket ezerféleképpen értelmeznek, és amellett úgy beszélnek róluk, mintha létező valóságról volna szó.”(6) Történelműk folyamán „ ... vad őrjöngésben szúrták ki egymás szemét” olyan eszmék védelmében, „dicsőségére”, mely szerint „a késszúrás nem öröm, hanem kin, hogy életre, és nem halálra születtünk, azért nem szabad szúrni.”(7)
      Félek, mert hallottam egy libanoni plakátról, mely azt hirdeti, hogy minden libanoninak meg kell ölnie egy palesztint. Félek, mert Sidney Hook amerikai filozófus Bertrand Russellal vitázva kijelentette, hogy „jobb hullának lenni, mint vörösnek”. Félek, mert biztosan megbüntetnék azt a polgárt, aki felbuzdulván a példán, hogy hazájában örök igazságokat tömör jelszavak formájában mindenhová kiírnak, az „Őrök időkre a Szovjetunióval” mellé, az ugyancsak igaz „Jobb az imperialisták szolgájának lenni, mint hullának” állítást festené fel.
      Egymástól csak szabásban és színben különböző egyenruhákba beleerőszakolt embereknek kell készülniük egymás legyilkolására, és félek, mert sokan közülük el is hiszik, hogy valóban szükséges a másik megfélemlítése, megsemmisítése, egymás gyárainak és olajkútjainak a szétrombolása. Közben pedig az olaj folyik a tengerbe és pusztulnak a tengeri planktonok, légkörünk oxigénjének fő termelői. Szennyeződik víz, föld, levegő. A következményekkel mit sem törődve, a légkörből évente 10 milliárd tonna oxigént vonunk ki, őserdőket irtunk, és az emberi ész nagyszerűségét fitogtatva, olyan évmilliók során kifinomult folyamatokba, szervezetekbe avatkozunk, mint amilyen földünk hőháztartása, a bioszféra, vagy maga az emberi faj. A vegyipar termékei növelik ugyan a terméshozamot, egyúttal azonban növelik a rákkeltők számát is. A gyógyszeripar áldásai mellett az emberiség egészséges génállományának csökkenése, a torzfejlődés réme, Tolsztoj pesszimista jóslata kísért:„a természetet sok fronton legyőzhetjük, de eközben az ember és szabadsága az egyik csatát a másik után veszti el”.
      Van valami, talán az emberi faj legmélyén gyökerező betegség, rejtett lelki aberráció, avagy talán faji jellegzetesség /, mely akadályozza tisztánlátásunkat, annak tudatosulását, hogy egy közös fólia 81att élűnk, és sajnos már oda jutottunk, hogy viszonylag szúk időintervallumra is számítva, nagyobb egy katasztrófa bekövetkezésének, mint be nem kővetkezésének a valószínűsége. Az emberiség konok következetességgel továbbra is gyermekkorát éli, táborokra oszlik, és ideológiákat terjeszt. Félek, mert igencsak megerősödött a butaság fizetett papjainak a pozíciója. Félek, mert a modern tőmegtájékoztatási eszközök hatalmát felhasználva, óriási tömegekkel sikerült elhitetniük, hogy a bajokért mindig más a felelős. Mi mindig csak jót akarunk. A válságok okozói mindig: ők. Ezért erőseknek kell lennünk - mondják -, hogy a mi elképzelésűnk, az egyedül üdvözítő elképzelés érvényesülhessen.
      Megtévesztettek milliói látják egymásban boldogtalanságuk okát, és hisznek egy olyan abszurdumban, melyet az egész emberi történelem cáfolt meg. Hisznek abban, hogy a válságszituációkon csak úgy lehetünk úrrá, ha úrrá leszünk a válságszituáció okának látszó, emberek egy „gonosz”, „pogány”, „vörös”, „fehér”, „ellenség” stb. címkével ellátott csoportján. Ez optikai csalódás. Ennek a káprázatnak vagyunk az áldozatai, mikor a bennünk rejlő rosszat másokra kivetítve életre keltjük, és tőlünk azt már függetlennek látva, hadba kelünk ellene. Nem vesszük észre, hogy mások ellen harcolva önmagunk ellen hadakozunk az ellenség is mi vagyunk, és mi is ellenség vagyunk - egy történelmi determináció által hajszolt embercsoport vagyunk.
      Az új válság; a régi válság leküzdése, megoldása során keletkezett melléktermék. A válságszituációk felduzzadt számából, megnövekedtet veszélyességéből, pedig azt a kővetkeztetést vonom le, hogy e melléktermék éppen az eddigi válságmegoldási technológia változatlansága miatt tudott ennyire felhalmozódni.
      Félek, mert csak két utat látok magam elvitt: „melyen vakon is elboldogulok, és amelyért megvakítanak”(8). Azonban a katasztrófától való félelmem elnyomja megvakításomtól való félelmemet, és a következményekkel mit sem tőrodva, én a létéért rettegő gyáva polgár, hadat üzenek minden abszolút igaz ideológiának a tudomány köntösébe öltöztetett - reméljük hogy még nem végzetes - emberi tévedésnek.

**
5./ idézet Szent-Györgyi Alberttől, In: A tudomány hullámhosszán, RTV Minerva 1976., 250. oldal
6./ Szatmári Sándor: Kazohinea, Magvető Zsebkönyvtár 1972, 263. oldal 7./ ugyanott 336. oldal
8./ Csóri Sándor: Egy nomád értelmiségi

4. Gondolatok egy történelmi per kapcsán

„ ... ez az állam annyiban ésszerű, annyiban felel meg az észnek, amennyiben szükséges; és ha mégis rossznak látjuk, ám rosszasága ellenére tovább létezik, akkor a kormány rosszaságát az alattvalók megfelelő rosszasága igazolja és magyarázza.”
Hegel

      1946. október 16-án a nürnbergi fegyház tornatermében kilenc embert végeztek ki - minden idők legnagyobb tömeggyilkosait, az l945-ben megsemmisült hitleri Németország legfőbb vezetőit. A fogoly náci vezérekről különböző felméréseket készítettek, börtönbeli „kalandjaikat” részletesen leírták, sőt intelligenciájuk is megméretett. Kiderült, hogy egy-két bukott nagyúr, nagyon is szerény értelmi képességekkel rendelkezett. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a foglyok mindegyike a „Harmadik Birodalom” legmagasabb hivatalait töltötte be, akkor a többii viszonylag intelligens fogoly sem volt annyira intelligens /talán Schachtot, a Reichsbank volt elnökét kivéve, őt azonban felmentették /mint amennyire ezt egy „külső” megfigyelő - mondjuk a „Birodalom” egy lojális polgára - a naiv jóhiszeműséggel feltételezhetné. Nemcsak a börtön pszichológusa volt képtelen megérteni, annak a furcsa, kontraszelektív történelmi erőnek a működését, ami éppen ezeket az embereket ültette „bársonyszékbe”. A legtöbbjükről kiderült ugyanisi hogy „siránkozó gyáva alak”11, erős akarat, lelki nagyság! vagy valamiféle démoni erő nélküli szolgai lélek.
      Pár évvel korábban még istenek voltak. Szavuk törvény és szentírás volt. A háború, pedig ha nem úgy alakul, ahogy alakulta továbbra is hősök és talán a mai napig is, csalhatatlan lángelmék lennének. Akasztófa helyett ágyban haltak volna meg, és holttestüket sem tüzelték volna el. Bebalzsamozott porhüvelyük mauzóleumban lenne kiállítva, és miközben a falakba rejtett hangszórókból halk Wagner zene szólna turisták milliói, tekinthetnék meg.
      De nem így történt. Az ítéleteket majdnem mindenki egyetértéssel fogadta. A dachaui krematórium utoljára felszálló füstje, egy egyensúly visszabillenésének a látszatát keltette - a rossz elnyerte méltó büntetését.
      Az elítélteket egy Texas állambeli őrmester, hivatásos ítéletvégrehajtó akasztotta fel. Ez a hóhér, aki előzőleg több mint háromszáz katonát küldött a másvilágra, mikor megbízatásáról értesült, kijelentettei hogy azt „különleges örömmel” fogja végrehajtani.
      Felmerül a kérdés: tisztább vajon a hóhér lelkiismerete, mint a kivégzetteké? Természetesen tisztább - tör szinte spontánul elő, a mindenki számára nyilvánvaló válasz. A hóhér csak parancsra ölt. Parancsot hajtott végre, melynek célja a törvényesség, az emberi méltóság, végső soron magának a civilizációnak a védelme volt. Mint minden büntetésnek, fő célja ennek is az elrettentés, annak megakadályozása volt, hogy hasonló bűntények többé elő ne fordulhassanak. A hóhér cselekedete kötelességteljesítésként, vagy megélhetését biztosító munkaként is felfogható. He pedig tiszta szívből hiszi, hogy „munkájával” az emberiségnek és magának csak használt akkor a „hóhér miért akaszt” kérdés a munkás miért dolgozik” kérdéssel válik ekvivalenssé. Végső soron tehát azokkal a rejtett, a társadalomban működő erőkkel lesz dolgunk, melyek - az ésszerűség szabályait sokszor megcsúfolva - egy félhülyéből is tábornokot képesek csinálni; tehát melyek az egyénnek, a munkamegosztásban és az ezzel összefonódó társadalmi ranglétrán elfoglalt helyét határozzák meg.
      Az egyénnek, a való élet színpadán betöltött szerepét, döntő módon az a viszony határozza meg, ami az ő speciális cselekvésgátoltsága, és a társadalom egészének, tagjai összességének - statisztikus értelemben vett - átlagos cselekvésgátoltsága között van. A zseniális költő vagy matematikus cselekvésgátoltsága az átlagostól eltér. Értik, amit senki más nem ért; ebben az értelemben tehát a tömegnél gátlástalanabbak. Esélyük egy átlagéletre nagyon kevés. Egy gátlástalan bűnöző: vagy értelmi fogyatékos is híján van egyfajta átlagos cselekvésgátoltságnak. Mivel pedig - nagy valószínűséggel - az ő sorsuk sem lesz egy átlagos emberi sors, ezért könnyebben előfordulhat a költő, matematikus, bűnöző és bolond életútjainak hasonlósága, mint középszerűsége, vagy átlagos volta.
      Ahhoz, hogy valaki a reá kiosztott szerepnél maradjon, esetleg jól is érezze magát benne, szükséges, hogy legyen bizonyosfajta hite. Hite abban, hogy helyesen él, abban hisz, amiben kell. A valósághoz jól alkalmazkodik, és a valóság ezért őt megjutalmazza. A jutalom lehet bármi, amit a megjutalmazott képes jutalomként felfogni: pénz, hatalom, tiszta lelkiismeret, kárőröm, nem mindennapi igény, esetleg még beteges hajlam kielégítése is. A gyilkosokat elítélő bíró, vagy az azokat felakasztó hóhér, lehet, hogy ugyanolyan erős bizonyossággal hisz tevékenysége értelmében, mint amilyen szilárdan a szántóvető paraszt is hisz a sajátjáéban. Az is lehet, hogy amit tesznek, közömbösen teszik - hitük ekkor annak a hite, hogy mást tenni képtelenek. Ez a hit az, ami cselekvésük - és cselekvésűnk - folytonosságát biztosítja; garanciáját képezi annak, hogy nem akasszuk fel magunkat az első, erre alkalmas fára. Lehet e hit pozitív, mint amilyen a tiszta meggyőződés; de lehet negatív is, mint a kényszerűség; vagy ezt a kényszerűséget megvető - tagadni, és rajta felülemelkedni látszó, de azt mégis csak követő - cinizmus, a cinista hite.
      Bizonyos szellemi szűklátás is kapcsolódik ehhez a hithez. A szénégető tiszta lelkiismeretét, munkájának légszennyező hatása biztosan nem fogja zavarni. A matematikus sem fogja képletét tűzbe vágni „csak” azért, mert esetleg az, a bombát célbejuttató rakéta pályájának kiszámítását könnyítené meg.
      A „hit” szót eleve gyanakvással fogadó, a korunk intézményei képezte „tudományimádók” ellenvethetnék, hogy a cselekvés folytonosságát, a tudás is képes biztosítani. A „hit” fogalmat azonban, itt és most, egy olyan általános, nem feltétlenül vallásos értelemben használom, amely annyira tág, hogy még a hitetlenség, azaz a hitetlenség hite is beletartozik. Mivel pedig nincs abszolút bizonyosság, ezért a tudás csak a tudásnak a hite lehet - magáért valóan tudás, másért valóan esetleg korlátoltság -, egy olyan hit, amit a tudományban hívő, a szalonképesebb és látszólag a hit felett álló „tudás” névre keresztelt el.
      Hogyan ítéljük meg a náci ideológia hatására elkövetett tömeggyilkosságot? És az ítéleteket végrehajtó hóhér - tegyük fel, hogy szintén meggyőződésből elkövetett - „tömeggyilkosságát”? Kötelezhet-e az egyén, „hite” helyességének a leellenőrzésére? Köteles zseninek lenni, hogy rájöjjön hite abszurditásaira, az ideológia ködösítéseire és logikai hibáira? Melyik skatulyába tegyük továbbá az igazságos ítéletek szadista végrehajtóját? Vagy gátlástalanságuk a bűnük? De mi a gátlástalanság? Kannibál szempontból - és logikailag képtelen vagyok megindokolni, hogy ez a szempont miért lenne a többinél alávalóbb - az az emberevők felett uralkodó diktátor is a legsúlyosabb bűnt követné el, a leggátlástalanabb gonosztevőnek számítana, aki megtiltaná, hogy éhező népe hadifoglyokat egyen. Létezik-e egyáltalán objektív választóvonal bűnös és ártatlan között?
      Vegyünk egy brutális, embertelen társadalomban - mondjuk a náci Németországban - élő, egyszerű gépgyári munkást. Kívülről emberünket folyton egy rossz hatás éri. A munkahelyén, az utcán, újságokban és a rádióban próbálják őt meggyőzni, az ideológia igazáról és jövőjéről. A külső hatás igyekszik öt, a még gyermekkorában belénevelt gátlások alól feloldani. A reagálás mikéntje az egyéntől, gátlásai erősségétől, védettségétől függ. Védettséget közvetlen környezete, környezetének maradandó hatásai nyújthatnak számára. A környezet, ez a „mikrotársadalom” képes a régi hatásokat, a hatások szülte szokásokat, magatartás- és életszemlélet mintákat a legjobban konzerválnia az újnak ezért a legszívósabban ellenállni és a védettség mellett, olykor e legtöbb bosszúságot is okozni. A külső hatás és a „mikrotársadalom” egymással szorosan összefüggnek, sőt néha annyira összefonódnak, hogy szétválasztani őket szinte lehetetlen. Egymásra állandóan hatnak: a „mikrotársadalom” a külső hatást, annak esetleges brutalitását tompítja; a külső hatás pedig a „mikrotársadalmat” igyekszik magához hasonlóvá igazítani.
      A rossz külső hatás nem más, mint a bennünk, környezetünkben, a legtöbbszőr torzítva konzervált régi „nem is olyan rossz” külső hatás maradványaiban, a valóság szerteágazó viszonyaiban jelenlevő - észrevehetetlen, vagy elhanyagolhatónak látszó -, rossznak a felhalmozódása, „interferenciája” révén képződő új minőség.
      Mivel munkásunk nem lángelme, hanem csak egy boldogságra vágyó egyszerű polgár, ezért nem tudja, de nem is akarja az őt szüntelenül érő külső hatás, eszme igazát leellenőrizni. Vagy ösztönszerűen alkalmazkodik; vagy bizonytalan, de azért úgy viselkedik, mint ha hinne; vagy hitetlen, de képmutatóan hinni látszik; vagy tiszta szívből hisz; vagy hitetlenségének hangot is ad. E két utolsó csoportba tartozók, a történelemben elég gyakran helyet cserélnek egymással. Többnyire ők a fanatikus, elvhű dogmatikusok - a fent említett védettségből talán a legkevésbé részesülök.
      Mivel a külső hatás mindig valami ellen hat, ezért igyekszik a hatás útjába álló akadályokat félretolni és kiiktatni. Azokra a viszonyokra, szokásokra vagy embercsoportokra súlyt le a legkegyetlenebbül, melyek - megítélése szerint - a legszembetűnőbben ellenállnak neki. Ellenzékiek mindig azok lesznek, akik vagy útban vannak - tehát az őket érő külső hatás meghaladja egyébként átlagos tűrőképességüket -; vágy tűrőképességük alacsonyabb az átlagosnál: érzékenyebbek, védettség nélküliek; vagy egy alacsonyabb tűrőképességű, esetleg „indexen” lévő „mikrotársadalom” védelmét „élvezik” . Miként a külső hatásnak kitett egyének is különböznek egymástól: ugyanúgy kell a külső hatásnak is minőségi fokozatokkal rendelkeznie. Terjedhet ez a nyílt terrortól, az ösztönökre ható szuggeszcióig, vagy a nyelvi hipnózisig. A hatalom megtartásának a művészete, az igények optimális kielégítésének a tudományában rejlik - abban, hogy mindenkit, a külső hatás „neki legmegfelelőbb” fokozata érjen. Alattomosságánál fogva azonban mindenképpen az ideológia a legveszélyesebb; ez ugyanis az értelmetlenséget értelemnek maszkírozva csúsztatja be a polgárok fejébe.
      A lojalitásnak is fokozatai vannak. Lehet, hogy gépgyári munkásunk munkás marad. Lojalitása ekkor tankok és más gyilkoló fegyverek gyártásában fog kimerülni. Ha traktoralkatrészek összeszerelése helyett ágyút kell összeraknia - főleg ha ezt a munkát még jobban meg is fizetik -, tiltakozni, vagy parancsot megtagadni biztosan nem fog. Végső soron azonban emberek legyilkolását fogja támogatni.
      Lehet, hogy egyfajta hivatalnoki intelligencia birtokában, egyszerűen jobb boldogulása érdekében, belép valamelyik fasiszta szervezetbe, vagy a pártba. Lehet, hogy még karriert is csinál. Ha munkája abból fog állni, hogy az elmúlt évek statisztikája alapján, papíron, tervet fog készíteni egyes személyek hatásosabb likvidálásáról, akkor vajon mennyinél lesz bűnösebb a fegyvereket gyártó munkásnál?
      Tudom, hogy a közvélemény szemében az utóbbiak feltétlenül bűnösebbek. Ez azonban nagy baj. Oda vezet, hogy magunkat felmentve, mindig az egyének más csoportját kiáltjuk ki bűnösnek. Ha a fasizmus bukása után, munkásunktól valaki megkérdezné, hogy a történtekért vajon érez-e felelőséget, akkor - feltéve, ha nem annyira rafinált, hogy megsejtse a számára kedvezőbb választ - biztosan nemet fog mondani. Került volna az utcára, vagy ment volna ötöde pénzért kosarat fonni? Akadt volna más, aki a fegyvereket gyártja; engedetlenségével tehát senkinek sem használt volna, csak saját magát tette volna lehetetlenné. Ha a náci aktatologatótól kérdeznénk ugyanezt, akkor nevetséges módon megbánást, lelkiismeret furdalást mutatna. Tudná ugyanis, hogy számára ez az egyedül hasznos és járható út. Tudná, mivel van hivatalnoki intelligenciája, amivel ha nem rendelkezne, munkás maradt volna. Lelkiismeret furdalása a legjobb esetben is csak a közvéleménytől való félelemmel, azzal az állapottal lesz azonos, amikor a régi gátlások, a legújabb hatásokra, eredeti helyükre visszabillennek.
      Elvileg, ha a „Birodalom” polgára már párttag, semmi akadálya annak, hogy egyre magasabbra kerüljön - másképpen fogalmazva -, hogy kezéhez egyre nagyobb gaztettek tapadjanak. Tételezzük fel, hogy alkalmazkodó, hivatalnoki magatartása eredményeként, végül is olyan magasra kerül, hogy szavaitól ezrek élete fog függni. Ha pozíciója betöltéséhez brutalitásra és ártatlan emberek legyilkolására lesz szükség, akkor vajon vissza fog ettől riadni? Ha igen, akkor sem biztos, hogy ezt pusztán emberbaráti meggondolásból teszi. Lehet, hogy pályafutása során alkalmazkodóképessége, hatodik érzéke, a folytonos „sakkjátszmában” esetleg esze is annyira kicsiszolódott, hogy új megbízatását olyan diplomáciai művészettel utasítja majd vissza, hogy az felettesei szemében nem engedetlenségnek, hanem hazafiúi erénynek fog tűnni. Kételkedni kezd ugyanis a fennálló rend véglegességében, megszimatolja a véget, és megteszi a kezdő lépéseket ahhoz, hogy egy új világban is viszonylag szalonképes maradjon. Ha azonban nem ennyire intelligens, a megtiszteltetést kénytelen elfogadni. Ellenkező esetben a mélybe bukna és hosszú évek kitartó talpnyalását tenné feleslegessé.
      Emberünknek szabad akarata van - merül fel az ellenvetés -, miért annyira bizonyos, hogy bestiális gyilkos válik belőle? Ha az illetőt, mint absztrakt embert fogjuk fel, akkor szabad akarata nagyjából annyit jelent, hogy egyforma valószínűséggel fogja ezt vagy azt választani. Ő azonban egy hús-vér ember, a valósághoz való valóságos viszonyokkal, a rossz valósághoz való viszonyokkal. Mivel nem absztrakt, ezért története van. A történet pedig egy rossz irányú, lépésenkénti kompromisszumok története, annak a története, hogy miképpen jutott el odáig, hogy e megbízatást egyáltalán felkínálják neki. Előzőleg már több tucat megbízatást kellett elfogadnia, egy csomó elvárásnak kellett eleget tennie, kezdve egészen a gyilkoló fegyverek összeszerelésétől, ettől az ártatlannak látszó tevékenységtől. Megbízatásét azért fogja elfogadni, mert ha olyan ember lenne, aki ezt nem tenné, akkor fel sem kínálnák neki. Mindez természetesen „csak” statisztikailag lehet igaz; többre azonban nem is törekedhetünk. Kivételek mindig előfordulhatnak, sőt, szükségszerű is, hogy előforduljanak. Érdemes azonban elgondolkodni, hogy mi történne, ha nagyhatalmú emberünk régebbi, „ártatlanabb énjét” egy isteni csoda váratlanul idősebb „énje” bőrébe helyezné. Valószínű, hogy az onnan felháborodva kiugrana - a gaztetteket nem követné el. Az egyén megdolgozása ugyanis csak lassan, fokozatosan mehet végbe.
      Hősünk fogadja el a megbízatást. Ha a múltból még maradtak bizonyos gátlásai, akkor okvetlenül fel fog magának építeni egy személyes „mikroideológiát”. Erre azért lesz szüksége, hogy megkerülje, kicselezze a még működő gátlásait. Meg kell győznie saját magát arról, hogy az ártatlan emberek, kiket foglalkozásszerűen legyilkol, vagy nem ártatlanok, vagy nem emberek; vagy pedig a „gyilkolás” szót kell egy másik, jobb hangzású szóval - például a „feladat-végrehajtás” szóval - behelyettesítenie. A külső ideológia mindezt hatásosan fogja támogatni. Egy belső vitához fog érveket szolgáltatni. Gátlásait a sikeres élet ténye is egyre messzebbre száműzi. Új hite megszilárdul, és már nyugodtan fog aludni. Hogy talán minden látszat ellenére mégsem lesz annyira kiegyensúlyozott, mint egy tisztes mészáros, annak egyedüli oka hite újszerűségében, szokatlanságában lesz. Ha a „Harmadik Birodalom” pár száz évig fennmaradna, és ha még maradnának legyilkolandó tömegek, akkor a tömeggyilkos foglalkozása ugyanolyan tisztességes és normális foglalkozásnak számítana, mint a hentesé. Tudatalattijukban sem dörömbölnének a régi gátlások, miképpen a kannibál társadalmakat sem gyötörte idegesség és állandó lelkiismeret furdalás.
      Az elmondottakból csak az következhet, hogy a hóhér lelkiismerete sem lehet tisztább, mint áldozataié. Mindegyikünk, sőt mi mindannyian, jól, rosszul, egy életszituációhoz alkalmazkodunk. Tesszük ezt anélkül, hogy valaha is teljes egészében felfognánk, hogy voltaképpen mit is cselekszünk. Az egyén semmi garanciával nem rendelkezik, hogy amit tesz, az nemcsak pillanatnyilag „helyes”, és az elv vagy megfontolás, mely nevében cselekedni „kényszerül”, nem fordul-e majd valamikor ellene. Aki a fegyvert gyártja ugyanúgy felelős, mint az, aki erre parancsot ad. Aki gyilkol, az ugyanúgy felelős, mint aki gyilkolni parancsol. Aki egy öngyilkos ideológiát terjeszt, az éppoly bűnös, mint az, aki „kényszerűségből” rábólint erre. Igaz, hogy bűnbaknak mindig a piramis csúcsán levők voltak kikiáltva. Ez, fajunk narcisztikus hajlamán kívül, kényelemszeretetűnket is bizonyítja. Legyen az a bűnös, akit tegnap még irigyeltünk és dicsőítettünk. Feledvén bűnrészességünket, maradjunk mi mindig tiszták - elvégre „csak” tévedtünk, vagy kényszerből cselekedtünk. E felfogás azonban nemcsak veszélyes, hanem bizonyíthatóan hibás is. Hibás, mert mindannyian parancsot teljesítünk. Mindenki egy szituáció általa értelmezett parancsát teljesíti. A parancsot úgy értelmezzük, hogy érdekeinktől és gátlásainktól mindig az optimális távolságra legyen. Kompromisszumok sorozatát kötjük, és ezzel valamilyen irányba” mindig konvergálunk. Ha tehát valakiből bizonyos gátlások hiányoznak - ennek természetesen szintén oka van -, akkor egyedül érdekei fognak dominálni. Egy konkrét személy konkrét parancsa nem más, mint a szituáció parancsának egyik megjelenési formája. Ebből következik, hogy például a parancs félrehallása is, a szituáció félreértésének speciális esete. Mikor Thomas Ferebee őrnagy Hirosima felett kioldotta az atombombát, parancsra cselekedett. A személy, akitől e parancsot kapta, szintén csalt üzenetet továbbított. Természetesen kinyomozható az a - papírforma szerinti - végső személy, akitől ez a parancs származott. Azonban ez az illető is, e parancsot „csak” azért adta ki, mert - Szubjektív megítélése szerint - bizonyos körülmények kényszeríttették őt erre. Őneki tehát a szituáció parancsolt. A szituáció parancsa pedig ugyanolyan erős parancs, mint egy konkrét személy konkrét parancsa. Megtagadása, ha látszólag nem is ugyanúgy sújtja az egyént, de - ami a mi esetünkben a döntő - az egyén ugyanannyira sújtva érzi magát, mint ha konkrét parancsot tagadna meg. Hogy ez így legyen, arról ugyanazok a társadalomban működő erők, mechanizmusok gondoskodnak, melyek, konkrét esetben, a parancsot nem halló süketet a hadseregből kiszuperálják. Ugyanezek az erők - természetesen sokkal kevésbé látványosan, bonyolult áttételeken keresztül megnyilvánulva - arról is gondoskodnak, hogy a parancsnoki posztokra általában olyanok kerüljenek, akik a szituáció parancsát egyformán „helyesen” értelmezik, tehát megtagadásának következményeire egyformán érzékenyek; egyformán jól hallanak, illetve egyformán süketek.
      A „vezéreket” azért sem lehet a legnagyobb bűnösnek kikiáltani, mert annak, hogy a társadalmi hierarchián belül valaki milyen helyet foglal el, mennyire profitál a rendszer rosszaságából, sajnos semmi köze nincs ahhoz, hogy van-e felelősségtudata. A vezetőket a fent említett mechanizmusok szűrik ki. Felvételi vizsgát kell tenniük, egy követelményrendszernek kell megfelelniük. A felvételi vizsga tárgyát pedig szaktantárgyak mellett, az alkalmazkodás /a rosszhoz is való alkalmazkodás / és talpnyalás tudománya, valamint a színlelés művészete képezi. Itt nem becsületességből és felelőségérzetből van felvételi vizsga, hanem a becsületesség és a felelősségérzet színleléséből. Aki tehát jeleset kap, az minden lehet, csak éppen felelősségtudata nem biztos, hogy lesz. Felelőségre vonni őket olyan, mint ha egy művészettörténetből jól felvételizettet később megbüntetnénk, mert nincs zenei hallása. A büntetés ostobaságán és feleslegességén még az sem változtat, hogy jelöltek tájékoztatva voltak a zenei hallás fontosságról. Ha ezt a kezdet kezdetén képtelenek mérni, ugyanakkor annak is csekély a valószínűsége, hogy a botfülűek lelepleződnek, akkor éppen a legnagyobb szélhámosok és hazárdőrök csúszhatnak át a legkönnyebben. A felelősök és bűnösök mi vagyunk - mindannyian és egyformán. A „rosszak” rosszaságának; a rossz szituációnak - melyre az előbb minden rosszat sikerült rákennem -; a társadalomban működő erők és mechanizmusok „furcsaságainak” kizárólagos forrásai teák mi lehetünk.
      Hogy a nümbergi per vádlottjait megbüntettük, az történelmi szempontból mellékes. Lényeges csak az a hatás lehet, amit ez a tett reánk, és a történelem menetére gyakorolt. A hatás - mert úgy gondoltuk - , az eljövendő korok tömeggyilkosainak az elrettentése lesz. Valójában csak annyi történt, hogy az ítéletekkel magunkat felmentettük. Mivel a rossz elnyerte büntetését, ezért megnyugodtunk. Olyannyira megnyugodtunk, hogy azóta is, holdkórosként különböző álmokban élve, nem vesszük észre, hogy a nácik tömeggyilkosságánál sokkal nagyobb szörnyűségre készülünk. A náci ideológiát elitéltük, és nyomban be is helyettesítettük. 1946. október 16.-tól napjainkig a tömeggyilkosság - fizikai és morális értelemben - tovább folyik. Emberek ölnek embereket - közben pedig olyan filmeket gyártunk, olyan „művészi alkotásokkal” etetjük a polgárt, melyekben a dicső jó katonák a gonosz ellenséges katonák tömegeit lövik halomra. Hősöket éltetünk és--Sajnos legtöbbször hős katonákat - tömeggyilkosokat.
      Mivel a veszély közvetlen és a hivatásos veszélyelhárítók tehetetlenek, ezért csak egyetlen út maradt nyitva. Ideológiáknak, pártos békekonferenciák jelszavainak; az uszítás minden formájának ellenállni és az igazat hangosan, kimondani. Mindenki fülébe kiáltani: Ember! Ha élni akarsz, cselekedned kell! A sort megnyitók sorsa legyen bármilyen, az öngyilkosságra szólító parancs minden fajtáját - behívót, gyilkoló fegyver gyártását vagy tervezését, az ellenség gonosszá nyilvánítását stb. - meg kell tagadni. Csodára várni őrültség. Legyen bár anarchia, essen akár darabjaira is a rendszer, sem ország, sem eszme nem lehet olyan érték, amely nevében az egész emberi faj létét lehetne kockára tenni.
      „Mi nem érezzük nevetségesnek, hogy világpolitikai kérdésekbe akarunk beleszólni, mindnyájan illetékesek vagyunk, és csak mi vagyunk illetékesek megítélni, hogy élni akarunk-e vagy meghalni.”

5. Az elidegenedés (írtam 1983-ban)

„A biztonsághiány és a harc annyira egyetemessé vált, hogy a nyugtalan és pesszimista bizonytalanság lett az emberek uralkodó hangulatává. A bizonytalanság abban a tekintetben, hogy mit készít elő számunkra a jövő, a jelen minden aspektusára rávetíti súlyos és sötét árnyékát.” - Dewey, J

      Az „elidegenedés” szó két egymástól különböző - vagy legalábbis annak látszó -, jelentést takar. Az egyik, amikor az emberi tevékenység termékei az embertől függetlenné válnak, sőt még uralkodnak is rajta. A másik jelentése az, amikor az egyéni tudat „torzulásai”,„deformációi” eredményeként, a különböző társadalmi viszonyok és jelenségek másféleképpen jelennek meg az embernek, mint amilyenek valójában. Az elidegenedés - mint kényelmetlen és rossz folyamat - megszüntetését a marxisták egy osztály nélküli társadalomban, a kommunizmusban tartják lehetségesnek. Elképzelésük lényege durván a következő:
      Történelmünk eddigi folyamán a társadalmi események alakulását a spontaneitás jellemezte. Ez nem kaotikus, törvényszerűségektől mentes állapotot jelentett, hanem egy olyat, amely a még fel nem ismert objektív törvényszerűségeknek volt alávetve, és ezért csak kaotikusnak látszott. A szocializmust megelőző társadalmi-gazdasági alakulatok; osztályok, csoportok, társadalmi viszonyok stb. is mind az emberi akarattól függetlenül, mintegy az objektív társadalmi szükségszerűség vak szolgálatában alakultak ki és esetenként szűntek meg. Spontán folyamat szülte az antagonisztikus munkamegosztást és így a magántulajdont is. Mivel a fejlődés a különböző viszonyok fokozott bonyolulttá válásával párhuzamosan ment végbe, ezért bizonyos idő múlva olyan helyzet állt elő, melyben az egyes embert körülölelő társadalmi viszonyok annyira összetetté váltak, hogy - részben talán áttekinthetetlenségüknél fogva is - teljesen kikerültek az ember ellenőrzése alól. Így született az elidegenedés. Ez létrehozta az elidegenedés érzetét - az ember, a tőle már függetlenné vált társadalmi erőknek mindinkább kiszolgáltatva érezte magát, elbizonytalanodott, önbizalma megcsappant. Ha meg akarjuk szüntetni az elidegenedést - mondják -, akkor az alapok elidegenedését kell először megszüntetni. Mivel minden, ami emberi, az csak a munkára épülhet, ezért először is ezt kell megtisztítanunk. Szabadítsak fel hát a munkát, és társadalmunkból előbb vagy utóbb az elidegenedés is eltűnik. A munka elidegenedését úgy szüntethetjük meg, hogy társadalmi méretekben is szervezett, tudatos tevékenységgé változtatjuk, azaz megváltoztatjuk annak spontán jellegét. Ehhez fel kell számolni - vagy legalábbis szigorú ellenőrzés alá vonni - a spontaneitás és ösztönszerűség egyik legjobban visszahúzó erejét, a magántulajdont. Mindez természetesen jól koordinált, egységes fellépés és szigorú centralizáció nélkül nehezen képzelhető el...
      Ezen elgondolás gerincét a spontaneitás és a tudatosság szembeállítása, ellentétének ki nem mondott, de azt minden tankönyv sugalmazta axiómája képezi. Ha a spontaneitást tudatossággal váltjuk fel, ha a munkát nem az elidegenedett és ösztönszerű konkurencia-mechanizmusok irányítják majd, hanem az előrelátó, szükségszerűséget felismerő tudatosság - így az elképzelés -, akkor a társadalmakban feszülő és az egymás elleni harcukban legtöbb energiát ”felemésztő” ellentétek - pl. az antagonisztikus osztályellentétek is - feloldódnak, és az „energia” így már egy közös cél, a haladás, és az emberi boldogság szolgálatába állítható. Mindez szépen hangzik. Ha a tudomány és a technika története a szükségszerűségek felismerésének és szolgálatunkba állításának a története, akkor a társadalmi szükségszerűségek felismerésével vajon miért ne lehetne ezeket a törvényszerűségeket ugyanúgy a szolgálatunkba állítani, mint ahogy ezt az élettelen természet törvényeivel tesszük? Miért ne lehetne a társadalmi törvényszerűségek igába hajtásának kezdete - mondjuk a NOSZF - azonos az emberiség egy minőségileg magasabb rendű történelmének a kezdetével? Elvégre az emberi történelem is (ez pedig magasabb rendű, mint a majomember „történelme”) - az eddigi vak erő megszelídítésével, az első sikeres tűzgyújtással kezdődött.
      Először. Nem szabad a tüzet még nem ismerő ősembert mereven szembeállítani korunk kultúremberével. Nem szabad azt mondani, hogy lényeges különbség van a kettő között, hanem csupán annyit hogy különbség van /?/. Lényeges ugyanis mindig csak az lehet, amit mi itt és ma lényegesnek tartunk. Nincs semmi garancia arra, hogy a ma lényegesnek mondottat, holnap is annak fogjuk tartani. Mai szemmel, mintegy a technikai civilizáció kellős közepéről szemlélve, jelenlegi és félvad életformánk között valóban lényeges különbséget látunk. Ha mindezt azonban egy külső megfigyelő nézőpontjából próbálnánk tekinteni - feltéve, ha tudunk önmagunktól ennyire eltávolodni -, akkor könnyen lehet, hogy a különbség már nem lesz lényeges. Mindkettő primitív és szenvedést okozó létformának fog bizonyulni egy olyan mérlegen, ahol az egyén szubjektív boldogságérzete a súly.
      Másodszor; a tudatosságot sem lehet a spontaneitással szembeállítani. Nem ellentétei ezek egymásnak, hanem ellenkezőleg a tudatosság a spontaneitás egyik formája. Ha elfogadjuk, hogy a tudat és az un. szabad akarat is egy spontán természeti folyamat „alkotása, akkor vajon milyen alapon állíthatjuk szembe egymással az annyira dicsőített emberi alkotásokat és a természet spontán alkotásait? Csak annyit mondhatunk, hogy az előbbiek az utóbbiaknak egy részcsoportja.
      Sokszor és persze büszkén mondjuk, hogy ez és ez a gyönyörű szimfónia, vagy bonyolult elektronikus szerkezet az emberi ész diadala; teremtő erejének és zsenialitásának fényes bizonyítéka. „Lám, az ember olyanra is képes, amire a természet képtelen!” Büszkeségünk azonban csak elfogultság. Az emberi alkotások ugyanis csak egy folyamatnak az egyik állomásai, termékei. E folyamatot pedig egy sor fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi és még ki tudja milyen tőrvényszerűség irányit és determinál. Az alkotások létrejötte tehát szükségszerű ugyanúgy, mint ahogy mindennek a létrejötte az, ami létrejön. Hogy nagy kapacitású komputerek, spontánul sohasem keletkeznek a világűrben? - Ez igaz. Ne feledjük azonban, hogy spontánul neutroncsillagok sem keletkeznek a tengerek mélyén. Neutroncsillagok is csak csillag „produkál” - precízebben kifejezve és párhuzamba állítva a komputerrel, mint az emberi tevékenység egy speciális termékével - meghatározott tulajdonságú neutroncsillag darabot is csak csillag „hozhat létre”. Minden létező és majdan létrejövő valamit is, csak az ehhez a valamihez vezető folyamatok teremthetnek. Ha bizonyos folyamatok halmazát „A”-val jelöljük, akkor vajon büszkék lehetünk arra a „nagyszerű felfedezésre”, miszerint az adott valamit csak az „A” hozza létre? A büszkeség „A”-centrizmus lesz - a mi esetünkben antropocentrizmus -, tisztánlátásunkat ez pedig csak zavarhatja. Az emberi értelem és akarat megnyilvánulásait a természet olyan spontán megnyilvánulásainak kell tekinteni, melyeket csak mi - akarattal és értelemmel rendelkező lények, eredő antropocentrikus, akarat- és értelemcentrikus beállítottságunknál fogva - hiszünk valami különleges csodának, „nagyszerű alkotásainknak”.
      Ha a tudatosság nem ellentéte a spontaneitásnak, akkor az ezen ellentéten alapuló, ezt kihasználni próbáló elméletek sem lehetnek hibátlanok. Mivel a tudatosság olyan spontaneitás, amely nekem itt és most tudatosságnak tűnik, ezért ennek bizonytalanságánál fogva nincs olyan fix határ, mely elválasztaná öt negációjától, attól, ami már nem ő. A határ bizonytalan, mozgékony és ezért ha ügyesek vagyunk oda tehetjük, ahol az nekünk a legjobban megfelel. Ha majd egyszer elismerjük, hogy a társadalom szocialista átalakítása nem csökkentette az elidegenedést, akkor - feltéve, ha az elidegenedést továbbra is meg akarjuk szüntetni - amit ma tudatosnak, szervezettnek és tervszerűnek mondunk, vagy lényegében annak tartunk, arról majd akkor kiderül, hogy még lényegében sem volt az - ellenkezőleg: egy nagyon is ösztönszerű, szervezetlen fejetlenség. A határt így újból eltoljuk. Nem volna egyszerűbb elismerni, hogy a valóságban semmiféle határ nem létezik?
      Az elidegenedés megszüntetésének programja az elidegenedés megszüntethetőségének természetesnek vett tényéből indul ki. Tényleg annyira természetes ez?
      Az elidegenedés az emberi tevékenység termékeitől, termékei kialakította viszonyától való függőséget, ugyanakkor ezek irányíthatatlanságát és így meghatározó jellegét jelenti. Az emberi tevékenység termékeiről van itt szó, és még véletlenül sem más jellegű, pl. állati tevékenység eredményéről. Az elidegenedés fogalmát vonjuk most egy tágabb fogalom alá. Nevezzük ezt egyetemes elidegenedésnek. Az egyetemes elidegenedés fogalma már nem fogja tartalmazni azt a megszorítást, melyet az elidegenedés fogalmai ugyanis már nem csak az „emberi tevékenység termékei”-től való függőséget, hanem a „minden tevékenység termékei”-től való függőséget is fel fogja ölelni. De mit értsünk a „minden tevékenység terméke” megjelölés alatt? Állati tevékenységek produktumát? - Például. - Földrengéseknek társadalmakra gyakorolt hatását? - Azt is. - Testek súrlódásakor keletkező hőenergiát? - Szintén. Az ilyen általánosítás eredménye csak az lehet, hogy a hétköznapi nyelvhasználatban többnyire ember-centrikus „tevékenység” fogalma is kibővül, és így azt már csak idézőjelben használhatjuk. Azonossá válik a mozgás, a folyamat fogalmával. Az egyetemes elidegenedés tehát a természettől való függőségünket, az egyén és a külvilág megbonthatatlan egységét fogja jelenteni. Mivel a „minden tevékenység termékei”-nek halmazába az egész való világ besorolható, ezért az egyetemes elidegenedés nemcsak az egyes objektumokra, folyamatokra, viszonyokra és törvényszerűségekre való ráutaltságunkat, hanem a természet és a társadalom összes létező törvényszerűségeinek való alárendeltségünket fogja jelentenie egyszerűen azt, hogy a valóságból nincs menekvés, annak dacára nincs tett.
      Mivel az elidegenedés fogalma az egyetemes elidegenedés fogalmának csak részét alkotja célszerű ezért megjelölni az egyetemes elidegenedés azon részét is, amely nem tartozik az elidegenedés fogalomkörébe. Nevezzük ezt közvetlen elidegenedésnek.
      Az ember története közvetlen elidegenedés érzetének a megjelenésével kezdődhetett. Az átlagosnál talán éppen hogy valamivel fejlettebb agyműködése, érzékenyebb idegrendszere eredményeként, egyre kényelmetlenebbül érezhette magát egy olyan világban, melyben lépten-nyomon környezete felsőbbrendűségét, és önmaga kisebbrendűségét kellett tapasztalnia. Bizarr módon az ember egy természetes állapotot érzett kényelmetlennek: - Egész jelenlegi civilizációnk, kisebbrendűségi érzésünk - egyensúlyzavarunk - kompenzálásából született. E kompenzációnak - kezdve a legrégebbi időktől napjainkig - két formája érvényesül. Az egyik a hit, a másik a tett.
      A „hit” fogalma alatt nemcsak a vallásos hitet értem, hanem egy, annál általánosabb meggyőződést - az embernek saját tudatos tevékenysége értelmében, célszerűségében és szükségszerűségében vetett hitét. „Hit”-ként jelölhetjük így az ősember fetisizmusától a fejlett világvallásokig, transzcendens filozófiákig terjedő eszmeintervallum elemein kívül az olyan, hittel látszólag szöges ellentétben álló eszmeáramlatokat is, mint az ateizmus - a hitetlenség hite -, illetve annak un. legfejlettebb formája a marxizmus. Legyenek ezek bármennyire vallás és hitellenesek, nevezzék magukat bármennyire is racionálisnak, alapjukat mégis mindig dogma képezi. Az egyik ilyen hittétel - mely nemcsak a marxizmus sajátja - az a mítosz, mely szerint az ember boldogságának módja és ezért feladata, a természet egyre kimerítőbb megismerése, ezen keresztül pedig, egyre tökéletesebb leigázása.
      A hit, mint kompenzációs forma nem más mint eszköz az ember közvetlen elidegenedés érzetének az elnyomására; a természet emberi szintre való lehúzása, fajunk felmagasztalása és küldetésünk deklarálása.
      A kompenzáció másik, az előzővel azonos értékű formája az emberi tett. Az ember maga és a természet közé új, eddig ott elő nem forduló objektumokat és viszonyokat helyezett el - saját tevékenysége termékeivel vette körül magát. Új környezete ezért megzavarta öt, becsapta „érzékszerveit’”, melyek addig csak a közvetlen elidegenedés érzékeléséhez voltak hozzászokva. Mivel ahhoz hogy az elidegenedés egyáltalán érzékelhető legyen, az elidegenedés „nagyságának” meg kellett haladnia bizonyos mértéket, ezért az érzet, - melyet szigorúan külön kell választanunk magától az elidegenedéstől - késett az elidegenedéshez képest. Ez a késés azt a látszatot keltette, mintha függőségünk csökkenne, és egyre szabadabbak lennénk. Az ember közvetlen elidegenedése - igaz - csökkent. Megjelent azonban az elidegenedés, miközben az egyetemes elidegenedés állandó maradt.
      A kompenzáció fenti két formája egymástól elválaszthatatlan. Egy és ugyanazon folyamatnak - az emberiség történeti mozgásának, „fejlődésének” - két oldalát, vetületét képviselik. Minden tudatos tettnek hit a mozgatórúgója, e hit azonban csak tettek sorozatából táplálkozhat, csak azok által nyerhet igazolást. Szembeállásuk vetületek szembenállása, és mivel e formába „csak” vetületek, ezért egységesek is, t.i. egy valaminek a vetületei. E kettősség mindenütt jelen van, csak éppen mindig más formában jelentkezik. A címkék sokfélesége az, mely a bonyolultság látszatát keltve elfedi a hit-tett kettősség egyszerűségét, egységét.
      Az ember miközben igyekszik szabadulni a közvetlen elidegenedés börtönéből, fokozatosan egy másikba, az elidegenedés kelepcéjébe kerül. Egyetemes elidegenedésének így csak a súlypontja változik, a függőség nagysága egy hajszálnyival sem csökken. Amíg a súlypont mozog, addig a szabadulás reménye is él; a mozgás lelassulásával, megszűnésével a szabadság káprázata is szertefoszlik.
      Az elidegenedés csak akkor szűnne meg, ha tevékenységünk termékeitől - tehát mostani önmagunktól is - megszabadulnánk, civilizációnkat sutba vágnánk és visszamásznánk a fákra.
      Aki meg akarja szüntetni az elidegenedést, jót akar, mert ennek kínjától szeretne megszabadítani bennünket. Egy új kőkorszak beköszöntével e fájdalom kétségkívül megszűnne, viszont újra a közvetlen elidegenedés fájna, és minden kezdődne elölről. Ha egy sikeres érzéstelenítés netán mégis megszüntetné a fájdalmat, akkor ezzel együtt elveszne az a tulajdonságunk is, ami emberré tesz bennünket. Az elidegenedés nem szüntethető meg. Az összes erre irányuló, egyre kétségbeesettebb erőfeszítés nemcsak felesleges, hanem - e képtelen cél érdekében bevethető eszközök, sőt fegyverek fejlettségénél fogva - önpusztító is. Ha viszont tudatosítjuk, hogy a cél elérhetetlen, körünkből ki soha nem kerülhetünk és az ősi álom csak öncsalás, akkor már meg is szűntünk embernek lenni. Létünk paradoxom ez. Ha meghagyjuk a hitet, a világot döntjük romba. Ha kiirtjuk azt, akkor önmagunkat veszítjük el. E paradoxont csak Armageddon oldhatja fel. - Hogy milyen messze vagyunk ettől? - Nem tudhatjuk. Annyit mindenesetre igen, hogy fajunk, civilizációnk nem örökéletű. Talán van még időnk. A súlypont talán még újból mozgásba lendülhet, lehet, hogy van még új irány, és talán kergethetünk még délibábokat.
      Az „elidegenedés” másik jelentésén az egyéni tudat társadalmi hatásokra bekövetkező és társadalmi méretekben megnyilvánuló „torzulását” értjük. Azt az állapotot, amikor az egyénnek, egyéneknek a társadalmi valóság nem a valóságnak megfelelően jelenik meg. Ha az „elidegenedés” szó két jelentését összehasonlítjuk kiderül, hogy ezek nincsenek is olyan távol egymástól. Az első jelentés az általános, a második a konkrét, speciális. Az „elidegenedés” második jelentése, az első értelemen használt „elidegenedés érzet” korunkat jellemző megjelenési formája, e túl intenzív „elidegenedés érzet” kiváltotta torzulás, érzékcsalódás. Szemben a hétköznapi nyelvhasználattal, a „torzulás” itt semmi természetelleneset nem jelent. Még csak nem is különös, ritka folyamat. Öreget még sosem látott fiatalnak az első öregember valószínűleg torz embernek fog tűnni. A mi esetünkben is hasonló a helyzet. Az elidegenedés egy belülről szemlélt öregedés, egy olyan élmény, melyben az öregedő szervezet többnyire még egészséges - ill. annak látszó - sejtjeinek van része.
      Ljapunov szerint az élet az anyag olyan nagy stabilitású állapota, mely fenntartó reakcióihoz különálló molekulák állapotával kódolt információkat használ fel. Ha az információk kódolási módját figyelmen kívül hagyjuk, akkor egy olyan általános definícióhoz jutunk, mely annyira tág /talán már túlságosan is az/, hogy a társadalmakra is érvényes. Minden „élő szervezet” legfőbb jellemzője ugyanis, hogy az őt érő külső hatásra igyekszik hasznosan reagálni.
      Az egyén élete sem egyéb, mint „anyagcsere”, önmaga és környezete egymásba való szüntelen átmenete, a hatásokra adott ellenhatások és az ellenhatások kiváltotta újabb hatások egysége. Hatások iszonyú tömege ér mindannyiunkat. Ezek gátlásokat építhetnek és rombolhatnak. Minden külső hatás, élmény - beleértve még a „leggyengébbet” is - reakciót vált ki. Nyomtalanul nem tűnhet el, csak éppen a nyomokat nem biztos hogy észrevesszük. Még a legártatlanabb élmény is valahol akkumulálódik, sőt meg láncreakciót is beindíthat. Egy falevél lehullásának látványa nem valami nagy élmény, de még ez a hatás is megváltoztatja az egyént - ha mást nem is, de egy-két molekula helyzetét agyában minden bizonnyal. A költő a lombhullást versbe foglalhatja, versével sikert arathat, naggyá lehet, növelheti nemzetének büszkeségét, erősítheti a hazafias érzést, és közvetve megakadályozhatja a fegyverét markoló katona kezének remegését.
      Az élő anyag minden szerkezeti egységét - mondja Ljapunov saját rendszere vezérli, mely erőteljes hatást gyakorol mindenre ami alá van rendelve neki, és engedelmeskedik a magasabb hierarchikus egység lassan működő vezérlő rendszerének. E parancs tehát azt szabja meg, hogy hogyan kell az alacsonyabb egységeknek az őket érő hatásokra úgy reagálniuk, hogy az statisztikus értelemben, az egész rendszer számára hasznos legyen. Előfordulhat tehát az is - sőt szükségszerei is hogy előforduljon -, hogy a magasabb egység olyan magatartást ír elő, amely az alacsonyabb