(folytatás)

egységnek - pl. az egyénnek - egyenesen káros. A parancs az alacsonyabb egység reakcióinak hangolása, a kedvező reakciók tartományának feltérképezése, a „hasznosság” fogalmának éppen aktuális definíciója. Az sem véletlen, hogy Ljapunov a magasabb egység lassan működő vezérlő rendszeréről beszél. Valóban... A reakció hangolásának, e hangolás sebességének, kell hogy legyen egy felső határa, melyet meghaladva a hangolás értelmetlenné, esetleg rombolóvá válik a rendszer számára. Ha ugyanis ez túl gyorsan megy végbe, akkor az alacsonyabb egységek elvesztik tájékozódó képességüket - képtelenné válnak hasznosan reagálni -, mert a „hasznosság” fogalma gyorsabban változik, mint amennyi idő alatt általában a hasznos reakció lezajlik. Ilyenkor a rendszer minőségileg átalakul; pl. szétesik. A zene is élvezhetetlenné válik, ha játék közben hangoljuk a zongorát.
      Ez a kép természetesen a valóság egy durva leegyszerűsítése. A hangolást és a reakciót nehéz egymástói elhatárolni. Szinte lehetetlen különbséget tenni egyént érő hangoló és egyéb hatások között. E fogalmak csak segédeszközök, durva gyakorlati képzeletünk támpontjai lehetnek csak. A magasabb egység parancsa - egy újabb durva hasonlattal - az alacsonyabb egységet szünet nélkül érő hatásáradatban van feloldva.
      A stabilitás a változás egy speciális fajtája, olyan instabilitás, melyet mi - bizonyos körülmények szándékos, megfigyelésünk pontatlansága diktálta, vagy véletlen figyelmen kívül hagyásával - stabilitásnak nevezünk. Ezért ideális vezérlés sem létezik. Ez halhatatlanságot, egyfajta örök stabilitást jelentene. Minden ideálistól való eltérés szükségszerű. Szükségszerű a hibák felhalmozódása is - a, hibáké, melyek csak a mi nézőpontunkból hibák és torzulások, azaz rosszak.
      Korunkat, az egyént érő társadalmi hatások szédületes iramú felgyorsulása jellemzi. Ez egyre nagyobb súllyal nehezedik mindannyiunkra. Egyének, csoportok egyre hibásabban reagálnak, egyre nagyobb torzulások mutatkoznak. Nő az elidegenedés érzet. A boldogtalanság e formájának állandó növekedése visszahat az elidegenedésre, növeli azt, így végső soron önmaga növekedését is elősegíti.
      A hibákat a vezérlő rendszer - híven posztjához - igyekszik kiküszöbölni. Ehhez a „hasznosság” fogalmának egy újabb módosítására van szükség, ami tovább növeli a hangolás gyorsaságát, és így az alacsonyabb egységek megterhelését, reakcióik torzulását is. A zene egyre élvezhetetlenebbé kezd válni. Biológiai, pszichikai „stabilitásunk” mindinkább erkölcsi értékrendünk instabilitásával kerül szembe, egyidejűleg azonban még e utóbbi is viszonylag stabil, technikai civilizációnk egészének még fokozottabb instabilitásához képest. Feszültségek, divergáló tendenciák válnak uralkodóvá, és úgy néz ki, hogy az egész szétesni készül. Az ember története, boldogtalansága egyik formájának - közvetlen elidegenedés érzetének - a megjelenésével kezdődött. Ma a boldogtalanság egy másik formája, az elidegenedés érzet uralkodik. Boldogtalanságunkat hittel és tettel kompenzáltuk. E kettősség képezte a fegyvert, mellyel látszólag mindig győztünk. A részütközeteket - igaz - megnyertük, de az ellenséget mégsem győztük le. A boldogtalanság, a boldogtalanság elleni harc melléktermékeként szüntelenül újratermelődik, egyre inkább megerősödik, és veszélyesebbé válik. Veszélyessége onnan ered, hogy a harc pillanatában távolinak lényegtelennek tűnik, és így győzelmi kábulatba kerget mindannyiunkat. A boldogtalanság megerősödése, a harci eszköz változását, komplexebbé válását vonja maga után, ez pedig az eddig egységes hit-tett kettősség két részének a divergenciáját kapcsolja be. A hit és a tett egymással szembekerül, az ész meghasonlik, a harci eszköz egyre használhatatlanabbá válik.
      - De mi is rejlik hitünk és cselekedeteink mélyén? - Életösztön. Belénk épített birtoklási program. Kezdve a legalacsonyabb rendű tevékenységtől a legmagasabb rendűig, mindent ugyanaz a program determinál. Az ősember ugyanúgy birtokolni akart, mint korunk természettudósa - az egyik folyton több élelmet és harci eszközt, a másik a valóság egyre több és jobb tükörképét. Míg az ösztön az állatnál egységes, addig már nálunk nem az. Az ösztön szétesése, részei divergenciája az, mely egy ponton túl új minőséget hozott létre: a tudatot. A tudat egy komplexebbé, de ugyanakkor sebezhetőbbé váló, fejlődő illetve visszafejlődő folyamat - e kettő különbsége, szembenállása csak nézőpont kérdése - közbeeső állomása. Mivel maga a tudat is egy folyamat, ezért, mint minden folyamat ez is, egyszer kikerülhetetlenül önmaga tagadásához jut el; nyilvánvalóvá válik az értelem értelmetlensége, valami olyasmi, amit nagyon pontatlanul de annál érzékletesebben úgy lehetne kifejezni, hogy az ész, a tudat az ember nevű állat betegsége.
      Az egyént érő hatások felgyorsulása, a régi, hagyományokhoz kötött magatartásformák feladásának fokozódó kényszere, a társadalmon belül kontraszelekciót eredményez. Egyre gyorsabban kell alkalmazkodni. A kontraszelekció akkor kezd működni, mikor már olyan gyorsan kell alkalmazkodni, hogy ebben az egyént még saját egyénisége is csak hátráltathatja.
      - Hogyan lehetséges ez; hiszen az élet, az emberi értelem talán legfőbb kritériuma a külső világhoz való gyors alkalmazkodás? - A gyors nem jelenthet tetszőleges gyorsat. Ugyanúgy az alkalmazkodás sem lehet a feltétel nélküli alkalmazkodással azonos. Az alkalmazkodás két ellentétes mozzanat egyensúlya: a függőségé és a függetlenségé, a beolvadásé és az elkülönülésé. Az alkalmazkodó „önmaga egy részét” mindig feláldozza, függővé teszi, hogy így őrizze meg „másik része” függetlenségét. Az alkalmazkodás tehát csak addig alkalmazkodás, amíg az ellentétes mozzanatok divergenciája az eredeti fogalmat szét nem feszíti annyira, hogy az minőségi változáshoz, az alkalmazkodás tagadásához vezet. Ha az alkalmazkodás a feltétel nélküli alkalmazkodással volna azonos, akkor a legnagyobb abban az esetben lenne, ha az alkalmazkodó teljesen alávetné magát a külvilágnak, feloldódna, végső soron eltűnne. Ekkor viszont alkalmazkodásról már nem beszélhetünk, mivel nincs aki alkalmazkodjék. A kontraszelekció annyit jelent, hogy azok kerülnek előtérbe, kiknek önmagukból már olyan kevés marad, hogy ez a „mennyiségi csökkenés” minőségi átalakuláshoz vezetett: az alkalmazkodó egyén megszűnt egyénnek lenni. Szürke, egyéniség nélküli gépalkatrész-típusok válnak uralkodóvá. A leggyorsabban ők tudnak alkalmazkodni. Mivel álarcot nem kell hordaniuk - nincs mit takargatniuk - ezért még a szürkeség álarcát viselő egyéniségekkel szemben is egyre nagyobb előnyre tesznek szert. Egyébként az álarc folytonos hordása a saját arcot is elsorvasztja. Egy olyan helyzet alakul ki, melyben az egyéniség egyre inkább egyénieskedésnek, furcsa beteges eltévelyedésnek tűnik.
      - Miért baj, ha mindannyian csavarokká, gépalkatrészekké válunk; hiszen ekkor boldogtalanságunk is megszűnik? - Nehéz az ilyen kérdésre válaszolni. Kevés azt mondani, hogy ekkor az ember is megszűnik embernek lenni és a társadalom a méhek, hangyák és termeszek társadalmához válik hasonlóvá.
      A szürkeség felülkerekedése azért veszélyes, mert a technikai forradalommal egy időben megy végbe. Ha a technika átlagon felüliek kezébe való eszközei, szürke egyéniség nélküli gépalkatrészek kezébe kerül, akkor nem sok jóra számíthatunk.

 

6. Lengyel augusztus

„...szilárd meggyőződésem, hogy a politikai mozgalmakat nem szabad célkitűzések alapján megítélni, hangoztassák bármilyen lármásan, bármilyen őszintén is szándékaikat. Az a döntő ugyanis, hogy milyen eszközökkel akarják e célkitűzéseket megvalósítani.” - Heisenberg

 

      Az 1981-es lengyelországi események kérdőjelek tucatját rajzolták a nemzetközi munkásmozgalom már amúgy sem tiszta lobogójára. A kérdést, hogy hová vezetett 1917 forradalma sem ’56 Budapestje, sem ’68 Prágája nem tette fel oly félreérthetetlenül, mint Gdanszk 1981-ben.
      A tengerparti kikötővárosban, majd később az egész országban történt megmozdulások egyértelműen bizonyították, hogy létezik egy olyan szocialista ország, melynek szocialista rendszerét a dolgozók nem támogatják. Ellenkezőleg. Ha tehetnék, gyökeresen átalakítanák. Hetek alatt lengyelek milliói csatlakoztak a Szolidaritáshoz. Oly hatalmas, egységes és higgadt nemzeti ellenállás bizonyítéka volt ez, melyre a történelemben nem sok példa akad.
      Ha nem vagyunk a fajelmélet hívei - tehát a lengyeleket nem tekintjük egy különleges, mindig csak bajt keverő népnek -, és ha elismerjük hogy államberendezkedésük szocialista, akkor ebből az következik, hogy a többi szocialista ország, hasonló körülmények között élő dolgozói is hasonló érzelmeket táplálnak azzal a munkáshatalommal szemben, mely állítólag az érdekeiket képviseli. Kinek mindez nem logikus, az menjen a munkások közé. dolgozzon velük egy ideig, akkor majd közvetlenül is tapasztalhatja, hogy mi a véleményük a pártról, a szakszervezetekről, a rendszerük felsőbbrendűségéről verselő jelszavakról és még nagyon sok másról.
      Az események reflektorfénybe helyezték a hatalomnak kiszolgáltatott kisembert, a szép ígéreteket harminc évig hallgató „boldog jövőjét” építő egyszerű lenyel munkást. Reflektorfénybe került a lengyel társadalom legöntudatosabb, a vezetésre ezért a legjobban hivatott rétegének az életmódja is. Bebizonyosodott, hogy ez az elit nemcsak rendkívül korrupt, hanem hihetetlenül rövidlátó is. Bebizonyosodott, hogy a munkásnak semmi hatalma nincs és talán a sztrájkot kivéve egyetlen egy eszközzel sem rendelkezik, mellyel akaratának érvényt szerezhetne vagy akár csak véleménynek hangot adhatna. Bebizonyosodott, hogy a régi szakszervezetek ugyanazt a célt szolgálták ill. szolgálják, mint a választások; megmutatni a világnak, hogy vannak, holott pedig csak a nevük létezik.
      A lengyelországi eseményeknek a szocialista országokban terjesztett magyarázata egészen másként hangzik. Szó sincs - ezek szerint - a lengyel munkás rendszerellenességéről. Amit látsz - mondják - , az csak a felszín, a jelenség, ami esetünkben teljesen ellentmond a lényegnek. Ha a Nap mozgását figyeled - oktatnak bennünket - , akkor könnyen arra a meggyőződésre juthatsz, hogy a Nap kering a Föld körül. Pedig ennek pont az ellenkezője igaz. Hasonló tévedést követünk el szerintük akkor is, ha a lengyel események értelmezésekor csupán a jelenség közvetlen megfigyelésére támaszkodunk. A lengyel munkás tehát nem rendszerellenes, hanem csak félrevezetett. Szó sincs a marxizmus válságáról vagy pontatlanságáról, hanem csak arról, hogy egyes marxisták hibát követtek el. Hibát követtek el, például akkor, amikor a földek nagy részét magántulajdonban hagyták. Ezért a vidék, az egyház fő bázisa, sok tekintetben érintetlen maradt. Ez bosszulta meg magát később. A lengyel marxisták a dolgozók ideológiai képzésére sem helyeztek akkora súlyt, mint amekkorát a körülmények indokoltak volna. Az egyik hiba maga után vonta a másikat, felhalmozódtak, láncreakciót indítottak el, ami végül az 1981-es eseményeket eredményezte. Amikor a lengyel munkás egyes lengyel kommunisták hibái miatt szenvedett, ahelyett hogy feltárta volna e hibákat, ahelyett hogy e ferdüléseket próbálta volna alkotó módon kiegyenesíteni, beugrott az imperialista és klerikális körök uszításának. Az ellenség a dolgozók ideológiai éretlenségét használta fel arra, hogy a fejekben és a társadalomban zavart keltve lejárassa a marxizmust. Sajnos a tömegek majdnem elhitték, hogy nem az egyes emberben, hanem az egész rendszerben van a hiba. Következésképpen a lengyelországi események megismétlődése csak úgy kerülhető el, ha az eddigieknél még nagyobb mértékben érvényesítjük a Szovjetunió történelmi tapasztalatait, annak az országnak a tapasztalatait, ahol a dolgozók nem elégedetlenkednek. Minden állampolgárt fel kell ideológiailag vértezni úgy, hogy az esetleges hibákra nehogy még hibásabban reagáljon. Ehhez szigorúság és katonás fegyelem szükséges. Legyen több rendőr, katona és zavaróállomás.
      Tegyük fel, hogy a szocialista országok ideológiája és politikai gyakorlata úgy helyes, ahogy van. Mi következik ebből?
      Ha az emberiség boldogságához valóban csak egy út, a szocialista országok útja vezet, akkor érthető, hogy az emberek azon csoportja mely ezzel tisztában van, mely ebben szívből hisz, mindent el fog követni annak érdekében, hogy az emberiséget erre az egyedül üdvözítő útra terelje. Ha a cél ennyire nemes, akkor minden eszköz megengedhető. - Vagy azért mégsem? - Elvileg csak egyetlen eszköz létezik, melyet még e szent cél sem igazolhat. Az olyan eszköz, melynek használata magának a Célnak az elérését veszélyezteti.
      Ha az ideológiailag képzetlen, történelmi szükségszerűséget nem ismerő nyugatiakat és kiszolgálóikat képtelenek vagyunk úgy a helyes útra terelni, hogy ezzel ne veszélyeztessük az emberiség létét: akkor az ilyen eszköz használatagy az ezzel való játék a lehető legnagyobb bűn. Bűn, mivel ha valaki az emberiség leghumanistább álmát úgy akarja megvalósítani, hogy nem törődik azzal, hogy az ehhez vezető úton elvérezhetünk, az nem az álmot védi, nem az eszmét akarja diadalra vinni, hanem önmaga ill. csoportja szűk érdekeit. Az ilyen báránybőrbe bújt farkasok az emberiség veszélyes, nehezen leleplezhető ellenségei, mivel antiszociális magatartásukat egy világmegváltó eszme mögé rejtik.
      Ha az ellenség is tud atomrakétákat gyártani, ha ők is képesek felemelkedni a világűrbe és a mi „jó szándékú hadmozdulatainkat’ megfigyelni, akkor ez azt jelenti, hogy földgolyónkon egy olyan új és veszélyes helyzet alakult ki, melyre a történelemben még nem volt példa. Ha „jó szándékú” mesterkedéseink az ellene ható „rossz” erők növekedését, a nemes cél elérése valószínűségének a csökkenését vonják maguk után, akkor törekvéseink formáján radikálisan változtatni kell. Mindez nem új felfedezés. Minden tudományos elmélet - függetlenül attól, hogy a természettel vagy a társadalommal foglalkozik -, a nyíltan deklarált feltételezésein kívül, még hallgatólagos előfeltevésekre is épül. A marxizmus egyik ilyen ki nem mondott feltevése, hogy az osztályharc, vagy e harcra való készülődés nem fenyegetheti az emberiség létét. Ez a feltevés megdőlt. A marxizmus nem számolhatott sem az atomrakétával, sem egy kozmikus háború lehetőségével. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az egész marxista elmélet használhatatlan és múzeumba való. Csupán annyit, hogy bizonyos esetekben, bizonyos történelmi körülmények között nem ad megfelelő útmutatást. A relativitáselmélet megszületése sem változtatta a klasszikus fizika megállapításait használhatatlanná. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a marxizmusnak is - mint ahogy a newton-i mechanikának, vagy bármely más elméletnek is - megvan a maga érvényességi köre, melyen kívül még legjózanabbnak látszó tételei is hamisak. Gondoljunk csak arra, hogy mivé válnak a klasszikus fizika legkézenfekvőbb megállapításai is, ha azokat egy olyan objektumra alkalmazzuk, amely majdnem fénysebességgel mozog. De Lenin is pontosan ugyanerre figyelmeztet bennünket: „Valamennyi emberi nézet mostanáig földi méretek szerint formálódott, arra a feltételezésre alapult, hogy a technika soha nem lépi túl a földi szférát. Amint azonban az emberiségnek sikerül kilépnie a bolygóközi térsédekbe, meg kell vizsgálnunk és revideálnunk kell valamennyi filozófiai, társadalmi és erkölcsi nézetünket.” Einstein pedig a következőket írta:„A fizikai elmélet legszebb sorsa, ha maga mutat olyan többet felölelő elméletek bevezetéséhez, amelyben ő maga csak mint határeset él tovább.” - Lényegében mindketten ugyanazt mondták. Ha jobban ismerték volna egymást, talán a következő mondással lennénk gazdagabbak: A marxizmus - és minden objektív valósággal foglalkozó elmélet - legszebb sorsa, ha maga mutat olyan többet felölelő elméletek bevezetéséhez, amelyben ő maga, csak mint határeset él tovább.
      Tételezzük fel továbbra is, hogy az eszme igaz, az elmélet jó. Tegyük fel, hogy civilizációnkat még a megsemmisülés sem fenyegeti. Ebben az ecetben tehát már minden eszköz megengedhető? Elvileg igen, csak nem biztos, hogy gyakorlati eredményekhez is vezet. Történelmi tény, hogy az erőszakos boldogítás legtöbbször kudarccal végződött. Az 1982 december 13.-án kihirdetett szükségállapot - kétségkívül -, anarchiától mentette meg az országot. Ez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy a lengyelek nagy többségét azóta is erőszakkal próbálják „boldogítani”. És nemcsak a lengyeleket. A marxista történetírás által oly részletesen feldolgozott napóleoni háborúk tanulsága is az, hogy az erőszakos boldogítás a legnagyobb boldogtalansághoz vezet. Napóleon a spanyolokra haladóbb és felvilágosultabb rendszert próbált kényszeríteni, mégis Európa e legelmaradottabb népe küzdött a legszívósabban a betolakodók ellen. A spanyol nép visszautasította Napóleon lényegében haladó törvényeit „nem azért, mert rosszak voltak vagy lehettek volna jobbak is, hanem azért, mert a hódítók törvényei voltak. A spanyolok - akár jól, akár rosszul - maguk akartak dönteni dolgaikban.” (13) „A szabadsághoz - ugyanis - nemcsak az tartozik, amivel, hanem az is, ahogyan élek, nemcsak az, hogy élek a szabadsággal, hanem az is, hogy azt szabadon teszem (14)”
      Feltételezéseink eddigi kiindulópontja mindig az volt, hogy az eszme igaz, az elmélet helyes. Hallgatólagosan még az ideológusok azon állítását is elfogadtuk, hogy ha valami baj van, ha valahol ferdülések mutatkoznak, akkor ott mindig az emberekben van a hiba. Sajnos e tudománytalan nézettel lépten-nyomon találkozunk. - A marxizmus tökéletes, csak a marxisták nem azok; a tömegeknek fel kell nőniük a rendszerhez - hallani számtalanszor. Elismerem, társadalmunk valóban másként nézne ki, ha annak minden egyes tagja fejlett kommunista őrtudattal rendelkezne. Az viszont már nem igaz hogy a fenti siránkozás igazolhatja az elmélet csődjét, és ezért az emberekre kenheti a felelőséget.
      Tételezzük fel, hogy egy kutató, akit a kipufogógázok tanulmányozásával bíznak meg, csak az ideális gáz törvényszerűségeit ismeri. Célja elérésétől tehát még nagyon messze van. Nagyon sokat kell még kísérleteznie és tanulnia, hogy megbízóinak hasznot is hajtson. Nem nevetnénk-e joggal, ha kezdeti kudarcain elkeseredve így fakadna ki: Hiszen az elmélet jó - biztosan a molekulák viselkednek nem megfelelően!
      Az ideális gáz tulajdonságaihoz úgy jutunk, hogy idealizáljuk a reális gázt annak alkotóelemeit, belső viszonyait stb., majd az így leegyszerűsített elemekből elméletben újra felépítjük a gázt, és levezetjük annak tulajdonságait. Az idealizálás, kisebb-nagyobb torzítással azonos, mivel a lényeges tulajdonságokat, motívumokat meghagyjuk, viszont a lényegteleneket a háttérbe szorítjuk vagy elhanyagoljuk. Ha idővel kiderül, hogy az elmélet pontatlan vagy tarthatatlan akkor ennek oka a gyakorlat fejlődésében, a „lényegesség” - mint fogalom - aktuális tartalmának a változásában van. Ilyenkor az elhanyagolt lényegtelen tulajdonságok is megbosszulhatják magukat. Ezek ugyanis bizonyok körülmények között egymással „interferálhatnak”, és talán a hullámokhoz hasonlóan, összességükben, mint lényeges tulajdonság jelentkezhetnek. Ha a gyakorlat nem igazolja az elméletet, akkor újra analizálni kell, újra le kell nyúlni az alkotóelemekig, sőt az alkotóelemek alkotóeleméig, a mozgatórúgók mozgatórúgójáig. Fel kell építeni egy új elméletet, melyben a régi, csak mint határeset él tovább. Ez az újraépítkezés nemcsak a megismerés, hanem minden változó körülményekhez alkalmazkodó gyakorlati tevékenység talán legfontosabb jellemzője is egyben.
      A tétel, mely szerint az emberben van a hiba csak elszigetelten tűnik igaznak. Képtelensége az összefüggésekben lepleződik le a 1eglátványosabban. Az ember egyszerűen olyan, amilyen. Tudományos jelzőre igényt tartó elmélet nem állíthat olyant, hogy az embernek kell eredendően „rossz” természetén erőszakot téve - alkalmazkodnia az elmélethez, a rendszerhez. Ellenkezőleg; a rendszer kell, hogy olyan legyen - ha már egyszer tudományos alapokon nyugszik, hogy alkalmazkodjék az emberhez, azaz az elméletet determináló tényekhez. Ha mindannyian szentek lennénk, akkor sem háború, sem elnyomás, sem forradalom nem volna. Szenteknek minden társadalom egyformán megfelelne, mindegyikben jól éreznék magukat, ésszerű viselkedésükkel ugyanis mindegyik rendszert átformálnák, és szentek gyülekezetévé alakítanák. Nem az embernek kell felnőnie a rendszerhez, hanem a rendszernek kell lehajolnia az emberhez.
      A tétel, mely szerint a lengyel kommunisták hibát követtek el, szintén csak elszigetelten igaz. Mert miért követték el e hibákat? Ha azt állítjuk, hogy azért, mivel társaiknál tehetségtelenebbek voltak, akkor ostobaságon kívül még fajelméletet is hirdetünk. E hibákat tehát csak azért követhették el, mert más viszonyok, nehezebb körülmények között dolgoztak. A hibákat eltérő nemzeti jellegük determinálta; más szóval, a lengyelek csak azt tették, amit tehettek. A hibákat szükségszerűen követték el. Mindebből következik, hogy az a nézőpont, az az elmélet, mely e hibákat hibaként könyveli el, elmarad a gyakorlat követelményeitől. Ha szükségszerűek e hibák, akkor szükségszerűen léteznie kell egy olyan tágabb elméletnek, melynek szemszögéből e hibák már törvényszerűek. A „speciális nemzeti jelleg” ugyanaz a marxizmus számára, mint ami a fénysebesség a klasszikus fizikában.
      A társadalomtudományi elméletnek nemcsak az ideális, hanem a gyarló emberhez is alkalmazkodnia kell. Ha az elmélet jóslatai nem teljesülnek, akkor ennek nem az emberek gyarlósága, vagy az ellenség ellenségeskedése az oka. Hogy az ellenség kihasználja a gyengénket? Ez természetes. Ez természeti törvény. Ez az ellenség dolga. Vajon felróhatjuk a vákuumnak, hogy elfoglalja azt a csövet, melyből kiszívtuk a levegőt?

**
13./ A.Z. Manfred: Napóleon, Kossuth L. 1981, 398. oldal
14./ Marx-Engels Művei, 1. köt. 63. oldal

 

    A társadalomról

„Tegyük fel, hogy az emberek azt képzelik, hogy megragadhatják a hatalmat — mit jelent ez? Ha rést ütnek, akkor a gát át fog szakadni a sodró áradat majd kijózanítja őket ábrándjaikból. De ha ezeknek az ábrándoknak véletlenül az volna az eredménye, hogy kezükbe juttatja a legfőbb hatalmat, akkor azok az emberek, akik azzal büszkélkedtek, hogy ők forradalmat csináltak, másnap reggel mindig azt vették észre, hogy nem tudták mit csináltak, hogy a befejezett forradalom egyáltalán nem hasonlított arra, amelyet ők csinálni akartak." - Engels

      A marxizmus válságban van. Olyan alapigazság ez, melyet a világon lassan már mindenki felismer. Legutoljára a kínaiak szakítottak a dogmákkal. Hogy mégis kik azok, akik ezt még nem látják? Csak olyanok, kiknek nem áll érdekükben. Kiknek még hasznos a szembekötősdi A történelem azonban menthetetlenül továbbtörténik, az eseményektől, a világgazdaság törvényszerűségeitől nem lehet elszigetelődni. Építsenek egyesek bármily erős várat is, örökké az sem nyújthat menedéket. Eljön az idő, mikor a téveszmék védelméhez már senkinek sem fog érdeke fűződni.
    Válságban van, mert nem váltotta, és előreláthatólag nem is fogja megváltani — vagy akárcsak jobbá tenni — az emberiséget. Válságban van, mert a szocialista országok gazdasági hatékonysága messze elmarad a nyugat mögött. Mindenki lop, mindenki nyerészkedik, a közös csak közös préda. Mert a marxizmusból vizsgázó diák semmiben sem hisz kevésbé, mint a marxizmusban, mivel az emberek többségét hazudni kényszeríti, mert a rendszer őre, ideológusa és pedagógusa munkahelyén a Szovjetuniót, otthon pedig a Nyugatot imádja. Válságban van, mert hazugságot és önzetlenség maskarájába bujtatott szélsőséges egoizmust kényszerít mindannyiunkra.
    Ha egy logikailag jól felépített elmélet szembeáll a valósággal, ha előrejelzései nem teljesülnek, akkor a hibát az elmélet alapjainál kell keresni. Az eddig ösztönösen vagy tudatosan természetes tényként kezelt kiindulási pontokat, hallgatólagos előfeltevéseket kell felülvizsgálni. Megtörténhet, hogy az elmélet egyes axiómái annyira magától értetődőek, hogy revíziójuk őrültségnek tűnik. Legyen bárhogy is, ettől nem szabad visszariadni. Euklidesz ötödik, párhuzamossági posztulátuma is annyira kézzel fogható, mindenki által belátható, hogy kétezer évig senki sem kételkedett benne. Ma már tudjuk, hogy többet lendített a matematikán pár fanatikus vakmerősége, mint a sok száz előd hite és tisztelete.
    Gyanakvással fogadok minden elméletet, mely végső, megfellebbezhetetlen elvekből, mozgatórugókból konstruál ugyancsak végső és megfellebbezhetetlen igazságokat. Ezekről mindig kiderül, hogy sokkal szürkébbek annál, hogy a külvilágot hitelt érdemlően megragadják. A valóság minden elméletnél gazdagabb, mindig képes olyat is közölni, melyre az elméletnek még szava sincs. Egy tudományág fejlődése attól függ, hogy művelői mennyire érdekeltek vereségük folytonos beismerésében; mennyire rugalmasak, és milyen eréllyel szállnak szembe az olyan érdekek diktálta ködösítésekkel, melyek kizárólagos célja a letűnő félben lévő elmélet, illetve a belőle élő ideológusok zsebének és pozíciójának a védelme.
    A következőkben megpróbálom eggyel szaporítani azoknak az elméleteknek a számát, melyek arra a kérdésre keresik a választ, hogy a világtörténelem talán legnagyobb társadalom-átalakítási kísérlete miért fulladt kudarcba. Fejtegetéseidet három központi elvre építem.
      1./ A történelemben nincsenek sem kisiklások, sem tévutak, sem véletlen tévedések. Ami történik, az szükségszerűen történik úgy, mint ahogy történik.
    - És a történelmi véletlenek — azok is szükségszerűek? - Napóleon 1804 végén és 1805 elején csak két-háromnapos nyugodt, ködös tengerre várt, hogy elfoglalja Angliát, Mivel a La Manche csatorna nem akart ködbe borulni, ezért terve füstbe ment. Ha köd lett volna, akkor a történelem egészen másként alakult volna. Ma talán az egész Nyugat egy kormányzat alatt egyesülne és valószínűleg kevesebb szenvedés zúdult volna az emberiségre. De nem így történt. Mindezt hajlamosak vagyunk úgy kommentálni, hogy véletlenül nem így történt. Igaz, ez történelmi véletlen volt, de az is igaz, hogy ha a „történelmi" jelzőt kihagyjuk, akkor már sokkal kevésbé fog véletlennek látszani. Mászóval, nevezhetjük történelmi véletlennek, de nem nevezhetjük — jelző, azaz megszorítás nélkül — egyszerűen csak Véletlennek. Nincs ebben semmi paradoxon. Ha én egy eseményről kijelentem, hogy az történelmi véletlen - itt a „történelmi"-n van a hangsúly —, akkor automatikusan egy szemellenzőt teszek fel. Hallgatólagosan elfogadom, hogy a történelmi dimenziónál egy milliméterrel sem ereszkedek mélyebbre. Ha e szemellenzőt leveszem, akkor a történelmi véletlen megszűnik történelminek lenni, történetivé, végső soron természettörténetivé alakul és véletlenszerűsége is ugyancsak összezsugorodik. Ha a mélyebb összefüggésekre is figyelek, akkor tudomásul kell vennem, hogy a történelem a természet egésze történésének ugyanúgy egy része csupán, miként a társadalom is a természet csak egy elenyészően kis részét jelenti. Kiderül, hogy Napóleon nem azért nem foglalta el Angliát mert pechje volt, hanem azért, mert ezt az 1804-1805-ben uralkodó meteorológiai viszonyok nem tették lehetővé. A meteorológia törvényszerűségei - természettörvények — mondták ki a vétót. - De miért kellett az expedíciót pont akkorra tervezni, mikor az időjárás ezt nem engedte? Nem Anglia óriási szerencséje az, hogy Napóleon - „természetesen" szabad akaratától vezérelve -- az inváziót nem 1802-re vagy 1806-ra tervezte hanem éppen a „szerencsétlen" 1804-1805-ös esztendőkre? - Nem! Szigorú, a kor politikai fejleményei, a társadalmi törvényszerűségek diktálta, ma már történelemszámba menő okok miatt a partraszállást sem előbb, sem utóbb nem lehetett volna megvalósítani. Napóleonnak a szituáció parancsolt.
    Mindezek után természetesen még mindig meg lehet kérdezni, hogy e két törvényszerűség — a meteorológiai és a társadalmi — miért keresztezte egymást oly „szerencsétlenül". E kérdés értelmetlen, mert hasonlít ahhoz a kérdéshez, hogy valami miért pontosan olyan, amilyen. Miért van gravitáció, miért van egyáltalán valami és miért nincs helyette inkább semmi? Az ilyen kérdésre kimerítő pontossággal csak „Isten" válaszolhatna, aki „matematikailag" „levezetné", hogy a „világegész" kezdve a„teremtés pillanatától", „szükségszerűen" alakult úgy, mint ahogy alakult. Végső kérdések megválaszolásánál minden idézőjelbe kerül, a szavak értelmüket vesztik, minden szétfolyik, elmosódik, ami csak azt mutatja hogy a kérdés értelmetlen, kérdezhetetlen.
    A véletlen nem ellentéte a szükségszerűnek, hanem annak egy olyan speciális esete, amit a szubjektum önmaga végessége, korlátoltsága, kényelme miatt, az egyszerűségre való törekvés zászlaja alatt, véletlennek tart. „Hol a felszínen a véletlen űzi játékát, ott mindig benső, rejtett törvények uralkodnak rajta, és csak az a feladat hogy ezeket a törvényeket felfedezzük."(15)Így valóban Pangloss mesternek (Voltaire: Candide)van igaza, hogy világunk a lehetséges világok legjobbika - persze csak azért, mert a lehetséges világok halmaza egy elemű.
      2./ A történelemre, a társadalomra is igaz Newton elve: minden hatás ellenhatást szül.
    A történelembe belerobbanó esemény ugyanúgy mozgása, hullámzásba hozza a történelem szerkezetét, miként a vízbe dobott kő. A hatás ellenhatást vált ki, az ellenhatás visszahat, maga is hatássá válik és a hullámzás előbb-utóbb mindenütt észlelhetővé válik. A hullámok interferálnak, erősíthetik vagy kiolthatják egymást. Az új esemény hat régire, a régi visszahat az újra. E „kommunikáció" következtében az „új” „öregszik”, az „öreg" meg „újul". Konvergálnak egymáshoz, de közben e konvergencia mélyén már egy „más", újat és régit egyaránt tagadó, nem várt esemény, robbanás, divergencia feltételei érlelőinek. Ez ha majd megszületik, mint „vadonatúj” jelenség lep meg mindannyiunkat, hatva régire és újra egyaránt. És ez így tovább a végtelenségig.
      3./ A társadalmi törvényszerűségek felismerése módosíthatja e törvényszerűségeket.
    A szabad akarat olyan mint a véletlen történés. Minél közelebbről és minél tágabb összefüggéseiben vizsgáljuk, annál kevésbé látszik annak, aminek szeretnénk.
    Leülök egy csendes, nyugodt helyre és elhatározom, hogy pontosan hatvan másodperc múlva valamelyik kezemet a magasba emelem. Szabadon, függetlenül minden külső befolyástól. E hatvan másodpercet arra fordítom, hogy átgondoljam, megtervezzem, hogy melyik kezemet fogom felemelni. Ha úgy gondolom, a jobb kezem lesz az, akkor elhatározásomat - természetesen csak addig, míg időm futja - megváltoztathatom, sőt akár többször is változtathatok rajta. A szabadság érzése csak addig tart, míg valóban fel nem emelem a kezemet. Utána felmerül a kérdés: tényleg szabad voltam? Nem lehetséges, hogy minden - beleértve a hatvan másodperc ingadozásainak a pontos történetét is - eleve meg volt tervezve, el volt rendelve? Ilyenkor lehet átérezni, átérezni, hogy mennyire illúzió a szabadság, mennyire nem szabad a szabad akarat. Illúzió, de szükséges és hasznos illúzió. E hit nélkül az ember megszűnne embernek lenni.
    Az akarat szabadságáról már csak azért sem beszélhetünk, mert az emberi agy - legyen bármennyire is bonyolult, a „természet legmagasabb rendű alkotása” - mégis csak a természet része. A benne végbemenő folyamatokat is bizonyos törvényszerűségek, végső soron tehát természettörvények irányítják. E törvényeknek nem én parancsolok, nem én szabom meg, hogy ezek miként működjenek; ellenkezőleg. E törvényszerűségek szabják meg, hogy én mit akarja, mit tegyek, vagy miről álmodjak. Az ember minden gondolata, még egy hajszálának az elvesztése is szükségszerűen megy úgy végbe, mint ahogy végbemegy. E szükségszerűséget teljes mélységében természetesen soha nem ismerhetjük meg.
    Tegyük fel, hogy létezik egy gépezet, egy bonyolult számítógép, mely az agyamban végbemenő folyamatokat részletesen megfigyelve képes megjósolni, hogy én egy ilyen kézfelemelési gyakorlat során melyik kezemet emelem a magasba. Mivel e gyakorlat eredménye - feltéve, ha a külvilágtól kellőképpen izolálva vagyok - csak a szervezetemtől, főleg az agyban végbemenő folyamatoktól függ, ezért elvileg nem lehet kizárni, hogy egy - az agyamról pontosan a kézfelemelés előtt hatvan másodperccel készített - tökéletes fényképből térképből, ne lehetne kiókumlálni előre az eredményt. E szerkezet legyen bármennyire is tökéletes, csak akkor lesz képes az eredményt helyesen előrelátni, ha én a jóslatról nem szerzek tudomást. Ha ismerném azt, akkor nem teljesülne mindig, ugyanis a kísérlet, illetve a hozzá tartozó jóslat többszöri megismétlése során ötletszerűen hol az előrejelzésnek megfelelően, hol pedig azzal ellentétesen döntenék. Már csak azért is így tennék, hogy ne mindig a gépnek legyen igaza. Függetlenségemet, szabad akaratomat továbbá még azzal is igyekeznék bizonyítani, hogy nem döntenék vak következetességgel mindig a jóslattal ellentétesen. Mivel szabad akarnák maradni, azért még ilyen áttételes módon sem engedném meg, hogy cselekedeteim determinálva legyenek. Így látszatra kaotikusan döntenék, ez azonban újra csak látszat. Az agyamban végbemenő folyamatok továbbra s törvényszerűségeknek fognak engedelmeskedni. Ha ismerjük egy tudatos lény kényszer nélkülinek, szabadnak hitt cselekedeteinek törvényszerűségeit és ha őt informáljuk erről, akkor e törvényszerűségek, pontosabban e törvényszerűségek szigora érvényét veszti. Megváltozik cselekedeteink spontaneitása.
    Marx a társadalmak szerkezetét, a szerkezetek változásainak a törvényszerűségeit tanulmányozva - tételezzük fel, hogy helyesen - arra a következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus a szerkezetében hordozza pusztulását. Egyébként ez a világon mindenre igaz. Szerinte a legfejlettebb kapitalista országokba ... megerősítette, hogy az egész folyamat éppen ezáltal került ki a Marx által feltérképezett „természetes" mederből. Minél erősebbé tette a szükségszerűen feltörő új osztályt és új eszmét, annál inkább megváltoztatta az „eredeti" szükségszerűséget.
    Ha figyelembe vesszük a marxizmus jelentkezésének szükségszerűségét, akkor nagyon zavaróan hat az olyan megfogalmazás, mely szerint a marxizmus „deformálta" a történelem „természetes" menetét. Olyan ez, mintha azt mondanánk, hogy a történelem saját magát deformálta, így természetesen értelmetlenség. A fogalmazás minden zavarossága eltűnik ha tudatosítjuk, hogy a „deformálta" állítmány és a „természetes" jelző csak viszonylagosan értelmezhető. A marxizmus „csak" annyiban „deformálta" a történelem menetét, hogy annak a marxisták feltérképezte továbbtörténését változtatta meg. Ami marxista szemszögből deformáció, az egy metamarxista szemszögből még nyugodtan megítélhető úgy, mint a történelem természetes menete.
    Igaz, Marx számolt elméletének a történelemre gyakorolt hatásával, tudta nem elég a szükségszerűséget ismerni, de azt meg is kell valósítani. Ellenkező esetben a marxizmus a tétlenségre ösztönözne. Ugyan ki fog harcolni olyasvalamiért, ami amúgy is bekövetkezik. A deformáló hatás egy részét tehát kivédte, az osztályok „túlaktivizálását" azonban nem tudta, nem is tudhatta megszüntetni. Ehhez hívei és ellenfelei fejéből egyaránt ki kellett volna majdnem mindent törölni amit alkotott, hogy senki se tudjon semmi bizonyosat, pontosabban csak annyit erezzen, higgyen és tudjon, mint amennyit a marxizmus előtt érzett, hitt és tudott.
    Ahogy erősödött és vált tudatossá a munkásmozgalom, úgy erősödött és vált tudatossá az ellene ható erő. A marxizmus megalkotta az erős várak bevételének az elméletét. Mivel a védők sem voltak hülyék, ezért fejlettségük, lehetőségeik, rugalmasságuk arányában a támadásra felkészülni, így meg kellett elégedni egy elmaradott, felkészületlen, viszonylag közeli vár, Oroszország bevételével. Itt ideális talajra lelt a marxizmus. Ez az ország még Ázsia, de már Európa, még barbár de már civilizált volt. A véletlennek mindenesetre ebben sem volt semmi szerepe. Én úgy tekintem, hogy ez az első kézzel fogható megnyilvánulása a „deformáció"-nak.
    Az 1917-ben kitört NOSZF alapjaiban rengette meg a világot. Olyan óriási hatást gyakorolt a történelemre, hogy az ellenhatások és az ellenhatások ellenhatásainak hullámzása még ma is intenzív. A régi világ első ellenhatása az intervenciós erők támadása, az ellenhatás első ellenhatása pedig a győzelem sikerélménye volt.
    Mivel a szocializmus először Európa legelmaradottabb országában győzött, ezért az un. szocialista öntudat a lakóság csak elenyészően kis hányadának volt a birtokéban. A nép jószerével azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák a szocializmust. A történelem mindezek ellenére — vagy talán éppen ezért — úgy hozta, hogy egy kisebbségnek sikerült a hatalmat nemcsak megragadnia, hanem meg is tartania. Győzött a forradalom. Nyilvánvalóvá vált, hogy e győzelem csak nyitánya lehet annak a forradalomnak, melynek a fejekben is végbe kell mennie. Ezt pedig „tanítóknak", „felvilágosítóknak",„nevelőknek" kell megvívniuk. Viszont aki tanuló, az még kiskorú, a vezetésre éretlen. Demokráciáról így szó sem lehetett. Egyébként is fenntartani a forradalmat, a külső és belső ellenségtől azt megvédeni, ugyanakkor a lakóságot is átnevelni, nem lehetett bármilyen politikai rendezkedés mellett. Ezt az évszázadokon keresztül diktatúrához szokott soknemzetiségű birodalmat csak kellő eréllyel és szigorral lehetett összetartani. Szükségszerű volt ezért kiépíteni a lakóság „legöntudatosabb", a Tervet legjobban „ismerő" és „szerető" rétegének a hatalmi bázisát. Ez a proletár diktatúra.
    Az elképzelés jónak látszott. Azonban mint a legtöbb jónak látszó elképzelés, ez is egy idealizációra épült, ezért életidegen. A viszonyok egy leegyszerűsített sémájából indult ki, mindent egy ideális embertípusra épített, ezért fulladt kudarcba., ezért vezetett tökéletesen ellentétes eredményre, mint amilyenre számítottak. Talán ha az élgárda csupa Leninből állna, csupa zseni irányítana minket, talán akkor nem is lenne semmi baj0 Az eredeti terveken óvatosan változtatva, talán menet közben lehetett volna az életidegen elképzelésektől megszabadulni és a rendszer merevgörcsét megakadályozni. De hasonlóan Napóleonhoz, kinek az volt a végzete, hogy csupa kisnapóleonnal körülvéve hitte magát, Leninnel is hasonló történt. Tény, hogy Lenin csak egy volt, kinek halála után a Terv nagyon ügyetlen és bizonytalan kezekbe került. Egy olyan folyamat indult meg, mely szükségszerűen vezetett 1956-hoz, 1968-hoz és 1981-hez.
    Abban a pillanatban, hogy a világban kialakul valami új, megindul az új közeledése a régihez és a régi közeledése az újhoz. Konvergálni kezdenek. Ez legtöbbször úgy néz ki, hogy csak az „új" romlik el. Ez olyan látszat mint az, hogy csak a Hold kering a Föld körül, holott mindkettő a közös tömegközéppont körül mozog. Nemcsak az „új" romlik, hanem a „régi" is javul. A szocializmus, születése pillanatától kezdve, kénytelen volt alkalmazkodni a külső, mondjuk „rossz" valósághoz, de ugyanettől az időponttól kezdve a „külső világnak" is alkalmazkodnia kellett a szocializmushoz.
    Ahogy szilárdult Szovjetunióban a párt helyzete és vezető szerepe, úgy csökkent az egy párttagra eső „pozitív tulajdonságok” száma, az eszme értése és szeretete, a nyíltság és a becsületesség, az egy főre eső jó értelemben vett idealizmus. Egyre növekedett azok száma, kik egy biztonságosabb élet, egy jobb boldogulás reményében léptek be. A Terv őrzőinek csoportja egyre jobban kibővült, egyre inkább feltöltődött az előző idők hétköznapiságát, a feudalista tunyasághoz, zsarnoksághoz és talpnyaláshoz szokott, rossz hétköznapiságot magukon viselő, ill. attól megszabadulni nem tudó, nem akaró lojális polgárokkal. A legelején talán mindez csak formai téren fejtette ki deformáló hatását. Lenin ezt észrevette, ostorozta is, de tenni ő sem tehetett semmit: „A társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok minden terén „szörnyen" forradalmiak vagyunk. — írta — A rangtisztelet terén, valamint az ügyvezetés formái és szertartásai terén ellenben forradalmiságunkat lépten-nyomon a legmegrögzöttebb maradiság váltja fel."
    A pártból — de még az életből is fokozatosan kiszorultak az alkalmazkodni nem tudó, igaz hitű és önállóan is gondolkodni merő fanatikusok. A párt születése pillanatában két egymással ellentétes folyamat indult be. Az eszmétől való elidegenedés és egy másik folyamat, mely ezt megakadályozni, pontosabban elrejteni, meg nem történté akarta tenni. Ez utóbbi terméke napjaink tömegtájékoztatása, a lépten-nyomon terjesztett féligazságok szövevénye. Az eszme tehát meg-anyagiasult. Mivel Azonban csak olyan anyagra lelt, mely az előző „bűnökkel" volt terhelve, maga is bűnbe esett. A forma szétrágta a lényeget, az eszköz felfalta a célt.
    A Szovjetunió, mivel az egyetlen szocialista ország volt, az egész világgal szembeállt. Mindenki ellenségnek számított. Ez, a huszadik század szellemének ellentmondó elszigeteltség a rendszerből kisebbrendűség! érzést váltott ki. A pszichológia szabályaival összhangban a kisebbrendűség! érzés magasabbrendűségi komplexushoz vezethet. Ez meg is történt. Kiderült, hogy az erőszak sokkal kényelmesebb mint a meggyőzés. Látványosabb és főleg, gyorsabb eredményekhez lehet jutni általa. Egyébként az orosz elmaradottságban gyökerező kisebbrendűségi ill. magasabbrendűségi érzést nem volt nehéz szinkronba hozni az új elszigeteltségből fakadó magasabbrendűségi érzéssel, a cárizmus alatt uralkodó félelmet és feudális szellemet a Sztálin alatt pusztító rettegéssel és „elvtársi légkörrel", a vallásos áhítatot az új dogmák imádatával. Még kontinuitásról is beszélhetünk, ugyanis csak a forma változott, a lényeg ugyanaz maradt.
    Az ellenség ellen folytatott örök harc ürügyén olyan rendkívül szigorú centralizáció jött létre, hogy a hatalom hosszú évtizedekig egyetlen ember, Sztálin kezébe összpontosult. A szocializmusnak mindez törvényszerű útja. Szó sincs valamiféle kisiklásról. Még a sztálinizmus is szükségszerűen jött létre. Egy liberálisabb rendszer pillanatok alatt belebukott volna ebbe a hatalmas, sokfelé húzó ország kormányzásába. A sztálinizmus ugyanakkor olyan csapást mért a társadalomra, a szellemre, amelyet az nehezen fog kiheverni. Annyira lezüllesztette az élgárdát, hogy annak tagjai morális tekintetben a cári idők talpnyaló udvaroncai színvonalára süllyedtek. Hogyan is várható el egy meggyőződéses kommunistától, hogy mindenben helyeseljen felfelé? Ez az eszmerendszer az örök kételkedést hirdeti, tagadja az abszolút igazságot, és azt tanítja, hogy az igazsághoz az egymást tagadó felismerések végtelen lánca vezet. Nem megcsúfolása mindennek a talpnyaló lojalitás?
    A sztálinizmus alatt tetőzött rettegés és bizalmatlanság azóta talán már csökkent, de a tömegek lelkében még mindig ott van. Nem szűnt meg Sztálin halálával. Ezen idők hatása, tehetetlenségi erejénél fogva még ma is eleven, ami nem is csoda, hiszen a legfőbb kritériumokat még ma is azok alkotják, akik ezekben a lélekátállító időkben az eminensek közé tartoztak.
    Nagyon lényeges ugyanakkor, hogy nem lehet mindezért Sztálint okolni. Tudománytalan minden rosszat rákenni és bűnbakbak kikiáltani. Igaz, azt parancsolta amit őszintén akart, de csak azért parancsolhatott, mert amit parancsolni akart az egybeesett azzal, amit parancsolnia kellett, amit a szituáció neki parancsolt. Egyébként középszerű, szürke ember volt, olyan, amilyen a szocializmus. „Sohasem találkoztam őszintébb, becsületesebb és nyíltabb emberrel; ezeknek a tulajdonságoknak köszönheti vitán felül álló óriási felsőbbségét, nem pedig sötét és rejtelmes mivoltának... Lenin elragadta őket, azután pedig féltek, hogy valaki eltéríti őket a bűvös irányítástól. Sztálin kitartó csökönyössége kitűnt a beszélgetésünk alatt, a legcsekélyebb eredetiség nélkül való volt, éppen olyan, mint társainak kitartó és védekező csökönyössége.” (16)
    A forradalom utáni helyzethez a „régi világnak” is alkalmazkodnia kellett. Hogy a forradalom az elnyomottak felszabadítását tűzte zászlajára, és főleg hogy oly hatalmas országban győzött mint Oroszország, mindez nem maradhatott következmény nélkül. Annak ellenére, hogy a nyugati dolgozó lényegesen jobb helyzetben volt, minden újat és jobbat akaró ember szimpátiával fogadta az eseményeket.
    A „régi világ” kétféleképpen reagált. Az Oroszországhoz viszonylag közel eső, rugalmatlan félfeudális országok az új eszmével való teljes szembefordulással, a fejlettebbek pedig annak lassú túlhaladásával.
    A félfeudális, demokráciát csak hírből ismerő, vagy azzal csak akkor ismerkedő, Szovjetunióhoz viszonylag közel eső európai országok, a forradalomra görcsös ellenintézkedésekkel — erőszakos centralizációval, antidemokratikus államapparátus létrehozásával stb. — válaszoltak.
    „A fasizmus uralomra jutása azt jelzi, hogy a burzsoázia már nem tudja osztályuralmát a hagyományos parlamentáris módszerekkel fenntartani." -- olvasható a „Filozófiai Kislexikonban" E megállapítás „csak" részben igaz. Nem „már nem tudja" osztályuralmát fenntartani, hanem: még nem tudja. Óriási különbség. A fasizmus a legjobban fenyegetett félfeudális de már kapitalista útra tért országok válaszreakciója, a feudális szellem utolsó összpontosított támadása, egy demokráciába még bele nem tanult, külsőleg ipari, de mentalitásában feudalista állam vezetése alatt, A fasizmus Nyugattal is szembekerült. Ez is egyre nagyobb értetlenséggel figyelte a fokozódó totalitaritást, a demokrácia nyílt sutbavágását és nem utolsó sorban félelemmel vegyes irigységgel Németország ipari teljesítményét, egy új erőszakos versenytárs megjelenését, a porosz szellem diadalát.
    A fejlettebb, magukat kevésbé veszélyeztetve érző országok nem reagáltak oly kórosan mint az előzőek. Vagy mert a veszély távoli volt, vagy sajátságos viszonyaik miatt politikailag biztosítva voltak, vagy népük mentalitása volt mentes minden szélsőségtől. Lényegében „egészségesebben" reagáltak, mivel rendszerük rugalmasabb, teherbíróbb, egyértelműbb volt. Egyértelműbb abban a tekintetben, hogy nem feudalizmus és kapitalizmus közötti. A még „tiszta" feudalista vagy már „tiszta" kapitalista országok távolról sem voltak annyira veszélyben.
    Nyugat a Keletről jövő hatást kénytelen volt feldolgozni, „megszűntetve-megőrizni". E társadalmak a munkásosztály erősödésére és a keletről jövő hatásra pluralizmussal reagáltak* Ez a munkásmozgalmat szétforgácsolta, több egymással versengő munkáspárt keletkezett, de egyúttal jótékonyan decentralizálta is e társadalmakat, fokozta azok versenyszellemét és mozgékonnyá téve azokat addig nem látott, új erőket szabadított fel.
    Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy pl. az amerikai tőkésnek nem volna kellemesebb egy olyan rendszer, melyben sem szakszervezetek, sem ellenzék nem létezik. Arról van szó, hogy a viszonyok ezt annyira lehetetlenné teszik, hogy a tőkés csak álmodik az ilyen társadalomról. Az a megállapítás tehát, hogy a kapitalizmusban a hatalom a tőkések kezében van, éppoly tudománytalan porhintés, semmitmondás, mint az, ha azt mondjuk, hogy földünkön a hatalom az emberek kezében van. Az ember néni akar sem háborút, sem környezetszennyezést, sem gyűlölködést és ezek mégis vannak. A tőkést a maga haszna érdekli, de mégis vannak szociális juttatások, sót a nyugati kizsákmányoltnak magasabb az életszínvonala mint szabad keleti testvérének. A hatalom a „viszonyok" kezében van, a „viszonyok" diktálnak, azok formálják a pillanatnyi szituációt, melyek aztán parancsolnak nekünk. A „viszonyok" pedig az összes emberi törekvés, cselekedet, gondolat stb. nem „algebrai összegződései", hanem valamiféle „vektoriális eredői", azaz merőben különbözhetnek minden egyes ember érdekétől „vektorától". Nehezen tudom elképzelni, hogy e bonyolult komplexum huzamosabb ideig olyan „egyszerű bázisra" lenne redukálható, mint amilyen — egy bizonyos stabil kritériumok alapján definiált embercsoport, egy osztály.
    A rugalmasabb országoknak egyszerűen nem volt szükségük a gyengék végső menedékére, az erőszakra. Erőszak helyett a tőkés kénytelen volt versenyt futni a növekvő bérekkel és a csökkenő munkaidővel. Kénytelen volt a tudományt még jobban kiaknázni. A világtörténelem legnagyobb gazdasági és tudományos fejlődése indult be, minek jóvoltából a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Kialakult a jóléti állam. Mindez keletre úgy hatott vissza, hogy semlegesítette a marxista ideológiát. Kialakult az a bizarr helyzet, hogy a nyugati munkás többet nyert Marx és a NOSZF által mint keleti kollégája.
    A történelem egyes folyamatait természetesen nem lehet egymástól mereven elhatárolni Nem lehet azt mondani, hogy a sztálinizmus Sztálinnal kezdődött, vagy hogy a fasizmus a keletről jövő hatás válaszreakciója, vagy hogy a tudományos-technikai forradalom a szorongatott burzsoázia kiútja. Ezek a folyamatok már „hivatalos megszületésük" előtt is léteztek. Tehát pl. a sztálinizmus nem Sztálinnal kezdődött. A történelem — és nemcsak a történelem, minden végtelenül bonyolultabb annál, hogy merev kategóriákban lehetne gondolkodni. Tudomásul kell venni, hogy minden fogalom részben — vagy bizonyos valószínűséggel, hogy a határozatlansági elvet a filozófiába is becsempésszük —, önmaga tagadását is jelenti, nincs merev választóvonal egy fogalom és az között, ami már nem tartozik e fogalomhoz.
    Keleten a fasisztákon aratott győzelem még jobban fokozta a fegyverek imádatát. Ékesen bizonyította, hogy erőszakkal mindent el lehet érni. A szocializmus azonban egy nem várt oldalról kapott támadást. Minden hangzatos szólamot félresöpörve tört magának utat a felismerés, hogy nyugaton a törekvő és ügyes munkás, technikus és tudós, lényegesen jobban él mint keleten. Lenin „tanulni, tanulni tanulni" jelszava is egyre inkább a szocializmus ellen dolgozik. Minél felvilágosultabb a tömeg, annál nehezebb orránál fogva vezetni. E jelenségekre a rendszer a tömegek mesterséges leértékelésével, kiskorúsításával és erőltetett katonásdival kénytelen válaszolni. A hivatalos propaganda kénytelen a valóságot meghamisítani. Természetesen ez csak újabb elidegenedést szülhet. A társadalmi boldogulás kritériumává egyre inkább a szürke amoralitás, a rendszer legfőbb ellenségévé pedig a spontán kreativitás válik. Mindez korrupcióhoz, kontraszelekcióhoz, a társadalom egésze legyengüléséhez, kisebb — ill. magasabbrendűségi érzéshez, elzárkózáshoz és erőszakossághoz vezet. Egy ördögi kör áll előttünk.
    E negatív tendenciák a kis kelet-európai országok mindennapi életében mutatkoznak meg a legszemléltetőbben. Ezek az országok már felszabadulásuk pillanatában is fejlettebbek voltak a Szovjetuniónál. A szovjet mintát tehát nem lehetett egy az egyhez lemásolni. Legjobban erre 1956 figyelmeztet. A gyeplőt lazábbra kellett engedni és ezért e országok nyitottabbá váltak. A lakóság kitekintése, felvilágosultsága itt lényegesen nagyobb mint a Szovjetunióban, minek következtében a szocializmus gyengeségei is jobban szembetűnnek. Rövid történelmi időn belül olyan szakadék keletkezett elmélet és gyakorlat, vezető és vezetett között, amilyen a nagy keleti testvérnél — már csak a lakóság rabszolga-mentalitása miatt is, talán sohasem lesz.
    Nálunk sokkal kevesebb a meggyőződéséé kommunista — itt e számot relatíve, a lakóság egésze lélekszámához viszonyítva értem, mint a Szovjetunióban. Itt is vannak, akik támogatják az eszmét, de még ezek nagy része is csak mint eszközt támogatja; eszközt pillanatnyi boldogulásához, pozíciója és családja pozíciója kiépítéséhez, a nyugati életstílus megközelítéséhez. Paradox módon így kommunistának az hazudja magát, aki mentalitásában a legkevésbé az. Nem az eszme, a tudományosság megcsúfolása az az undorító szovjetmajmolás, melyet az elvtársak lépten-nyomon produkálnak? Ebben a szavalókórusban az vesz részt aki fél! Folytonos hangos imádatával félelmét bizonyítja és nem az eszme szeretetéti Ha a párttagsági igazolvány — valami csoda folytán, boldogulásuk útjába kerülne, pár óra alatt millióan égetnék el azt. Az ilyen társaság tehát mindennek nevezhető, csak élgárdának nem. Ma egyébként már ott tartunk, hogy a munkást a gyárakban úgy kell a pártba toborozni, mint valamikor a parasztot a háborúba. Aki nem ért a karriercsináláshoz, az nem szívesen lép be. Nem akar ott is utolsó lenni, mivel ő az emberek ama szerencsétlenebbik feléhez tartozik, akik csak dolgozni tud. A talpnyaláshoz, a komédiázáshoz sem elég tehetsége, sem családi összeköttetése nincs.
    Kelet-európában két társadalmi rendszer morális negatívumai ötvöződnek egymással. A pénzimádat a hitetlenséggel, a korrupció a tisztességtelenséggel és az egész egy mítoszokra, felfújt történelmi eseményekre támaszkodó nagyszájú handabandázással.
    Nyugat az alulról ill. keletről jövő nyomásra pluralizációval, decentralizációval, ipari forradalommal és magas életszínvonallal válaszolt. Mindez visszahat Keletre és még jobban megmerevíti azt. A nyugatot fenyegető ideológiai veszélyt katonai váltotta fel. A Keletet fenyegető katonai veszélyt egyre inkább az ideológiai veszély váltja fel. Mindez Nyugaton is szükségszerűen centralizációhoz, militarizálódáshoz és erős emberek megjelenéséhez kell hogy vezessen* Úgy néz ki, hogy a két rendszer — a rosszat kölcsönösen átvéve egymástól — konvergál.
    Szerencsére az egész következtetést áthúzhatja a közben minőségi változáson átesett ipari forradalom, a mikroelektronika, továbbá az eközben egyre lényegesebbé váló észak-dél szembenállás. E két és még millió dolog annyira nehézzé tehet minden előrejelzést, hogy nem marad más hátra mint irigyelni a meteorológusokat.

**

9.- Szathmári Sándor: Kazohinia, 336. oldal
10.- Csóri Sándor: Egy nomád értelmiségi - tanulmány
11.- Burton C. Andrus: A nünbergi huszonkettő, Kossuth K. 1982,187.old.
12.- idézet az önként feloszlott „Dialógus" független magyar békemozgalom programjából
13.- A.Z.Manfréd: Napóleon , Kossuth K. 1981., 398. oldal
14.- Marx-Engels Művei, 1. köt. 63. oldal
15.- Marx-Engels Vállogatott Művei II. köt. 354 oldal

Oldal: 1989 előtti írások (2)
Decsi Ernő írásai - © 2008 - 2025 - decsierno.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat